Kovács András Ferenc: Tower and thorn (Torony és tövis in English)

Mert már elég egyetlenegy tövis -
vasszög a táj tenyerébe verten,
egyetlen tüske, menny felé törő:
megválthatatlan tébolyult torony,
minőt Tübingen vagy Muzot növesztett
a semmiségbe. Ámde az istenek
térbe vetettek, akár közönyös kövek -
csak tovaszálló sziklatorzók
a hallgatás pogány pártázatán
s a fényesség félelmes frízein -
Parthenonokká hullnak a porszemek, és
mind a világra zuhannak egyszer.

Mert csak a vonzás lesz örökéltű -
mostoha hír soha föl nem éri
őket az önző csillagidőkben…
Annyi se - emberek éltek itten,
szónál is szebbek: láthatatlanok,
csodás selejtek és sárkányfogak,
akikben egy volt még torony s tövis -
vak mindenség sugárzó söpredéke…

Mert már elég egyetlenegy - sok is.
Rózsa se kell több, Rhodanusra nyíló:
egy univerzum elég
sírfölirat. Suhanó ködökkel
távolodunk a bizonytalanba,
s bár nevet adtunk
néki - mienk sose volt, csak övé mi.
Így közelítünk mégis a csonka egészhez,
így, mi tövisbe, toronyba zártan:
fölgyorsult ragyogás vakít,
gőgös alázat - a többi költők
dolga. De forduljon ki szájunkból a szó,
mint rághatatlan rossz kenyér, Uram.

Because a single thorn is enough –
iron nail driven in the landscape’s palm,
a unique spike breaking into heaven:
maddened unredeemable tower,
sprouting out of Tübingen or Muzot
into nothing. Yet the gods too were sown
in the land like apathetic stones –
mere shards of cliff-face slipping away
on the pagan parapets of stillness,
and on the fearful friezes of brightness –
dust specks crumble into Parthenons and
all one day tumble down on the world.

For allure alone will have deathlessness –
contrary accounts will never reach them
where they dwell in egoist astral time …
Not even that people lived here once,
fairer than words can tell: invisible,
wondrously superfluous, dragonteeth
in whom tower and thorn were one –
radiant cast-offs of a blind universe…

Because one is enough – perhaps too much.
And no more roses either, Rhodan roses:
one universe is enough
of an epitaph. In shuddering fogs
we draw away into uncertainty,
and though we named it
it was never ours, we belonged to it.
And we draw near to flawed integrity
thus, locked up in a tower and a thorn:
blinded by great surges of brilliance,
conceited humility – the stuff of other
poets. But may the word fall from our
mouths like bad unchewable bread, my Lord.