Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért

„Nem!” – mondtam rögtön és azonnal, habozás nélkül és úgyszólván ösztönösen, igen, ösztönösen még, egyelőre ösztönösen csak, ha természetes ösztöneim ellen működő ösztöneimmel is, melyek azonban a természetes ösztöneimmé, sőt a természetemmé lesznek – lettek – lassan; nem döntés volt tehát ez a „nem”, mintha mondjuk szabadon dönthetnék – dönthettem volna – „igen” és „nem” között, nem, felismerés volt ez a „nem”, a döntés, de nem az általam hozott vagy hozható, hanem a rólam való döntés, nem is döntés: ítéletem felismerése, és döntésnek legföljebb csak annyiban tekinthető döntés, hogy nem döntöttem a döntés ellen, ami, semmi kétség, hibás döntés lett volna, mert hiszen hogyan is dönthetne az ember a sorsa ellen, hogy ezt a nagyzoló kifejezést használjam, amin – mármint a sorson – többnyire azt értjük, amit a legkevésbé értünk, azaz önmagunkat, ezt az álnok, ezt az ismeretlen, ezt a folyton-folyvást ellenünk munkálkodó tényezőt, melyet így, idegenül és elidegenítetten, hatalma előtt undorral meghajolva mintegy, mégiscsak legegyszerűbb a sorsunknak neveznünk. És ha életemet nem csupán a megszületésem önkényes véletlenjét követő további önkényes véletlenek sorozatának kívánom látni, ami az életnek mégiscsak, hogy is mondjam, eléggé méltatlan szemlélete volna, hanem inkább a felismerések sorozatának, amiben a büszkeségem, legalább a büszkeségem kielégül, akkor az Obláth doktor jelenlétében, mondhatnám az Obláth doktor asszisztenciája mellett körvonalat öltött kérdés: az én létezésem a te léted lehetőségeként szemlélve, a sorozatos felismerések fényében és a lejáró idő árnyékában immár egyszer s mindenkorra a következőképpen módosult: a te nemlétezésed az én létezésem szükségszerű és gyökeres felszámolásaként szemlélve. Mert egyedül így van értelme mindannak, ami történt, amit tettem, és amit tettek velem, egyedül így van értelme értelmetlen életemnek, még annak is, hogy folytassam, amit elkezdtem, élni és írni, mindegy, melyiket, mindkettőt együtt, hiszen a golyóstoll az én ásóm, ha előre nézek, kizárólag hátrafelé, ha a papírra meredek, kizárólag a múltba látok: és átkelt egy zöldeskék szőnyegen, mintha tengeren jönne, ugyanis beszélni akart velem, mert megtudta, hogy én vagyok én, B., író és műfordító, akinek olvasta „egy írását”, melyről feltétlenül beszélnie kell velem, mondta, és beszéltünk is, míg az ágyba nem beszéltük magunkat – uramisten! –, és beszéltünk aztán is, közben is, szakadatlan. Igen, és emlékszem, azzal kezdte, hogy komolyan gondolom-e, amit az előbb lezajlott vita hevében mondtam, nem tudom, hogy mit mondtam, mondtam, mint ahogy nem is tudtam, annyi mindent mondtam, és észrevétlenül („angolosan”, ahogy mondják) éppen elmenni készültem, mert ingerelt és untatott ez az előbbi vita, melynek során a mondottakat, szokott és utált beszédkényszeremtől hajtva, elmondtam, beszédkényszeremtől, mely főként olyankor tör rám, amikor hallgatni szeretnék, és beszédkényszerem ilyenkor nem is egyéb, mint hangos hallgatás, artikulált hallgatás, ha szabad fokoznom e szerény paradoxont: emlékeztessen hát, kértem, és ő fojtott, rekedtes hangon kijelölt néhány támpontot, csaknem szigorúan, támadóan és egészében valami sötét, szorongó izgalommal – értelmi szférába transzponált vagy szublimált vagy egész egyszerűen értelmi szférával álcázott szexuális töltés, gondoltam hanyagul és azzal a tévedhetetlenséggel, ahogyan tévedni szoktunk, azzal az eltökélt vaksággal, ahogyan sosem ismerjük fel a pillanatban a folytatást, a véletlenben a következetességet, a találkozásban az összeütközést, amelyből legalább az egyiknek roncsként kell tovább vonszolódnia majd, szexuális töltés, gondoltam természetesen és gyalázatosan, ahogyan a magunk szexuális töltését transzponáljuk vagy szublimáljuk vagy álcázzuk egész egyszerűen. Igen, és kivált most már, mélységes, sötét éjszakámban, inkább látom csak, mintsem hallom ezt a társasági beszélgetést, látom magam körül a mélabús arcokat, de csak mint megannyi színházi maszkot, rajtuk a különféle szerepek, a síróé meg a nevetőé, a farkasé meg a bárányé, a majomé, a medvéé, a krokodilé, és ez a tenyészet csendesen morajlott, mint valami végső, nagy mocsárban, ahol a szereplők, akár valamilyen aesopusi rémmesében, még levonják az utolsó tanulságot, és valakinek az a melankolikus ötlete támadt, hogy mindenki mondja meg, hol volt, amire bágyadt koppanásokkal, mint átvonuló felhőből, mely már rég kiadta erejét, hullani kezdtek a nevek: Mauthausen, a Don-kanyar, Recsk, Szibéria, a Gyűjtő, Ravensbrück, a Fő utca, az Andrássy út hatvan, a kitelepítés falvai, az 56 utáni börtönök, Buchenwald, Kistarcsa, már-már féltem, rám kerül a sor, de szerencsére megelőztek: „Auschwitz”, mondta valaki, a győztes szerény, de magabiztos hangján, és nagyot bólintott a társaság: „Überolhatatlan”, amiként a házigazda, félig irigykedő, félig neheztelő, de végső soron mégiscsak elismerő mosollyal nyugtázta.

“Ne!" řekl jsem ihned, okamžitě, bez váhání a takříkajíc pudově, ano, ještě pudově, zatím jen pudově, třebaže jsou to mé pudy, pracující proti mým přirozeným pudům, jež se pozvolna proměňují - proměnily - v mé přirozené pudy, ba v samu moji přirozenost; mé “ne" nebylo totéž, jako když se řekněme mohu – mohl jsem - svobodně rozhodnout mezi “ano" a “ne", nebylo rozhodnutím, nýbrž poznáním; takové rozhodnutí, které neučiním nebo nemohu učinit já, ale které je učiněno o mně, totiž rozhodnutím není: je to pouhé čtení rozsudku, který byl nade mnou vynesen, a ten lze za rozhodnutí pokládat jen v tom smyslu, že jsem proti němu neučinil žádné jiné rozhodnutí, což by - o tom nepochybuji - bylo chybným rozhodnutím, neboť jak by mohl člověk činit rozhodnutí proti svému osudu, mám-li použít tuto nadsázku, rozumíme-li jím - totiž osudem - to, co téměř vůbec nechápeme, tedy nás samé, onen úskočný, nepoznaný, donekonečna proti nám působící faktor, jejž sice cize a odcizeně, jakoby sehnuti hnusem před jeho mocí, přece jen pro jednoduchost nazýváme svým osudem. A nechci-li svůj život vidět jen jako sled dalších svévolných náhod následujících po svévolné náhodě mého zrození, což by byl přece jen dosti nedůstojný pohled na život, ale beru ho spíš jako sled poznání, v nichž se ukojí alespoň má hrdost, pak otázka, jež se zhmotnila v přítomnosti, dalo by se říct za asistence doktora Oblátha, neboli otázka mé existence jakožto možnosti tvé existence, tato otázka se ve světle posloupného sledu poznání a ve stínu plynoucího času už jednou provždy modifikovala v otázku tvé neexistence jakožto nezbytné a radikální likvidace mé existence. Neboť jen tak má smysl všechno, co se stalo, co jsem učinil a co se mnou učinili, jedině tak má smysl můj nesmyslný život a to, abych pokračoval v tom, co jsem započal - v žití a psaní, lhostejno v kterém z nich, v obou zároveň, ostatně mé pero je mým rýčem, pohlédnu-li před sebe, vidím výhradně dozadu, upřu-li zrak na papír, spatřím jen minulost: a přešla po zelenomodrém koberci, jako by ke mně přicházela po hladině oceánu, chtěla se mnou totiž hovořit, protože se dozvěděla, že já jsem já, že jsem B., spisovatel a překladatel, jehož jednu “věc" četla, a o té se mnou musí bezpodmínečně hovořit, řekla, a tak jsme tedy hovořili, až jsme se spolu prohovořili do postele - panebože! -, a hovořili jsme i poté, při tom, bez ustání. Ano, vzpomínám si, že začala otázkou, zda myslím vážně, co jsem prve řekl ve varu polemiky, nevím už, co jsem řekl, řekl jsem, a skutečně jsem to nevěděl, bylo toho přece řečeno tolik, a já se právě chystal nepozorovaně (jak se říká: “po anglicku") zmizet, protože mě rozčilovala a nudila ta debata, v níž jsem si řekl své, puzen obvyklým a nenáviděným nutkáním hovořit, které se mě zmocňuje hlavně, když toužím mlčet, a v těchto chvílích není ničím jiným než hlasitým mlčením, je jen artikulovaným mlčením, mohu-li dále stupňovat toto skromné paradoxon: připomeňte mi, prosím, o co šlo; žádal jsem ji a ona tlumeným, zastřeným hlasem naznačila několik záchytných bodů, téměř přísně, útočně, s jakýmsi temným, stísňujícím vzrušením - nepochybně jde o sexuální náboj transponovaný či sublimovaný do rozumové sféry, anebo zkrátka jen rozumovou sférou zakrývaný, pomyslel jsem si přezíravě, s neomylností, s jakou se obyčejně dopouštíme omylů, s neotřesitelnou slepotou, která nám vždy zabrání rozpoznat v okamžiku pokračování, v nahodilosti důslednost, v setkání střet, z něhož se alespoň jeden musí odplížit roztrhán na kusy, sexuální náboj, pomyslel jsem si s onou samozřejmostí a nestydatostí, s níž transponujeme či sublimujeme anebo docela jednoduše zakrýváme svůj vlastní sexuální náboj. Ano, a zejména teď, vprostřed své přehluboké temné noci, už spíš jen vidím, než abych slyšel debatu vedenou v oné společnosti, vybavuji si zádumčivé tváře kolem sebe, ale jen jako skrumáž divadelních masek v různých rolích, tvář plačící a smějící se, tvář vlka a beránka, opice, medvěda a krokodýla, celá ta plejáda tiše mručela, jako bychom se nacházeli v jakémsi konečném velkém močále, kde si účinkující nakonec vezmou mravní naučení jako v Ezopově hororu, a pak někdo z přítomných dostal melancholický nápad, aby každý řekl, kde byl, načež s mdlým plesknutím, jakoby z přecházejícího mraku, který už dávno pozbyl sil, začala dopadat jednotlivá jména: Mauthausen a Buchenwald, bitva na Donu, Recsk s hroby tajně popravovaných, Sibiř, Ravensbrück, mučírny na Andrássyho třídě šedesát, vesnice plné vysídlenců, žaláře po šestapadesátém, internační tábor v Kistarcse, už už jsem se začal bát, že na mě přijde řada, ale naštěstí mě někdo předběhl: “Osvětim“, řekl skromným, ale sebevědomým hlasem vítěze a společnost mohutně pokývala: “To se nedá trumfnout“, a pán domu to kvitoval se zpola závistivým, zpola vyčítavým, koneckonců však přece jen uznalým úsměvem.