Kótay Lajos: A futóbab

Magasra kúszott a futóbab,

És a karó hegyét elérve,

Magát virággal ékesítvén

Vígan tekinte a vidékre.

„Ah istenem, — mily nagyszerű ez,

Mily édes üdv emelkedésem;

Lám, nem kellett megszégyenítő

Göröngyök közt maradni még sem.

Itt megmutatni a nagyoknak,

Kik fenn pompáznak és ragyognak,

Hogy én se vagyok éppen semmi,

S akarnék még többecske lenni!”

Mig igy hizelg önnön magának,

Épitve füstre fellegvárat,

Az illatos diófa lombja

így szól hozzá közel hajolva:

„Ugyan mondd meg, mióta s honnan

Vagy a karóval oly viszonyban,

Hogy, — szavammal senkit se sértsek, —

Ti éjjel-nappal együtt éltek!“

»Ah kedvesem, — a kérdő szóra

Futóbab könnyedén igy szóla, —

Csak nem soká, hogy megszülettem,

Egy délután szomszédja lettem,

Még semmi baj nem ért miatta,

Békés szomszéd az Istenadta !”

„És semmi más, — szól a falombja,

Mért tartod hát úgy átkarolva,

Százszor meg százszor átölelve

És mintha benned élne lelke,

Minden levélkéd takarója,

Mely a széltől melegtől óvja!”

„Tévedsz nagyon, tévedsz felettébb,

S másként ismersz meg, úgy lehet még;

Igaz, hogy rá vagyok borulva,

S mivé lennék lemondva róla? . . .

De én csak eszköznek tekintem,

S ez még nem vonzalom szerintem.”

,És tudja, hogy czélod bolondja ?“

Kérdezte ismét a fa lombja.

„Dehogy, dehogy — felel futóbab —

Miként a zárról a rugónak,

Vagy egymásról fogalmok sincsen

S nem tépelődnek a kilincsen ;

Belátnád, ha helyemen volnál,

Hogy ostobább nincs a karónál.”

Nem ur a legszebbik futóbab,

S a néptömeg illik karónak.