Képes Géza: Vallomás

Vagyok, mert szeretlek. Hallod? Szeretlek!
S csak akkor szűnik ez a szerelem,
ha meghalok s hideg gödörbe tesznek.
S vajon akkor meg fog-e szűnni? Nem!

Ha szétszakad az agy s a szív s az ágyék
s az izomrostok mind szétomlanak,
rejtezve bennük meglapul a vágy még,
mely átömlött rajtuk mint tűzpatak.

Por és hamu leszek. Az idő malma
már csontjaimat is megőröli.
De él a föld folyója, rétje, halma
s égnek tovább az égbolt fényei.

Ők látták szemed tiszta fényét, látták:
hogy csókoltalak, hogy öleltelek!
A folyó meglassította folyását,
s ránk hajoltak a fák s a fellegek.

Ha már emberek szívében sem élek:
a fák, folyók, rétek és csillagok
még századokig egymásnak beszélnek
szerelemről, mely érted lobogott.

Esisto, perché ti amo. Mi senti? Ti amo!
Quest’amore finirà solo in quel momento,
quando sarò morto e nella fossa deposto.
Chissà, se sarà vero, davvero finito? No!

Se si spaccano il cervello, il cuore e il grembo,
tutte le fibre dei muscoli si sfalderanno,
nel loro interno si rintana latente il desiderio,
trappassandole, come un ruscello di fuoco.

Polvere e cenere diventerò. Il mulino
del tempo macinerà anche le mie ossa.
Ma vivranno i fiumi, i prati, le colline della terra,
e nel cielo le luci brilleranno senza sosta.

La luce pura dei tuoi occhi, loro han’ veduto,
han’ veduto: come ti baciavo e ti abbracciavo!
La sua corsa aveva rallentato anche il fiume,
gli alberi e le nuvole su di noi si erano chinate.

Quando gli uomini, di me, si scorderanno:
per secoli, gli alberi, i fiumi, i prati e le stelle
continueranno a raccontare uno all’altro,
del mio grande amore, che ardeva per te.