Képes Géza: Szeptember

Úgy érzem néha: arcod arcomat súrolja,
gyöngéden mint a Dél első lehellete,
mely hogyha átsuhan az erdőkön dúdolva,
kinyíl a száraz ágak kandi rügyszeme.
S olykor mintha szemem vizébe csüngene
homlokod érett aranybarna lombja
s míg vágy hulláma zúg reám, szorongva
lesem: nem akad-é el vérem üteme.

Vagy ha dobolni kezd az ősz esője,
gyöngyszürke szálakkal az ablakom beszőve,
úgy sejtem hirtelen: szobámon áthalad
gondolatod, sugárzó, röpke gondolat,
melyben úgy érkezel hozzám, miként a kósza
szellő szagában hull elénk egy messzi rózsa. 

A volte, lo sento: tuo viso che sfiora il mio,
lievemente, come il primo alito del Meridione,
quando cantinelando, sguscia tra i boschi,
e si aprono le gemme segrete sui rami secchi.
Come se a volte, la fronda dorata della tua fronte,
si affonderebbe nelle lacrime del mio occhio, finché
l’onda del desiderio m’investe, seguo con ansia:
il ritmo del mio sangue non si arresterà mica.

Quando la pioggia d’autunno inizia a tamburellare,
tessendo, con fili griggioperla la mia finestra,
d’un tratto percepisco: il pensiero di te percorre
la mia stanza, pensiero fugace, raggiante,
in cui mi raggiungi, come una lontana rosa, che
nel profumo del vento vagante, davanti a noi cade.