Képes Géza: Nem

Néma üvöltésbe szorult tiltakozás,
         ez vagyok:
minden ellen, ami hazug, nagyképű máz
 vagy gonosz mag, nem nagyobb
mint egy pici fekete pont,
 kiterjedése nincs, mégis létezik
a rémuralomba tudja fogni a
    föld teremtményeit.

Minden él, mozog, a kőszikla is,
    felmered vagy lelapul;
még a halott is, amint felbomlik és
     új életekké alakul:
földbe, növénybe költözik át,
  állatba, emberbe megint -
Folytonos igazságtevés a
 teremtés törvénye szerint.

A másvilág nem túlvilág, nem!
  Innen-világ: a valóság,
hol nyilt tenger, öblök, szigetek
  várják a vágyak hajósát.
Aki akarja, csak maradjon meg
   a képzelt túlvilágnál,
hol hüdött mosolyba merevedik
  egy műanyag-világtáj.

Elakadt az időben, aki
  tökéletesnek tartja magát:
önmagából szobrot csinál,
  bebalzsamozott mumiát.
Aki él: más lesz, megint más
   számtalan fokon át:
felhőkben és hullámverésben
    leli meg rokonát.

A kő is változik, de a
    kövület már soha:
belezárva sok-százezeréves
 pók, páfrány, egy láb nyoma;
ezek a moccanatlanba már
   örökre belekövültek -
De messze néz, derüsen mosolyog
  a meg-nem-merevült hegy.

A szél, a mindenség kifutója
  nemcsak virágport röpit:
viszi-hozza, szerteszét szórja
    a fák gondolatait.
De az se baj, ha a fölborzolt földre
   szélcsend hálója hull:
a fák raja magába mélyed -
    tünődik szótlanul.

Eljön a nap, mikor az ember,
  a hegy, a viz, fa és szél
úgy fog össze és úgy beszél majd
  együtt mint test és vér.
Míg ezt irom, a citromfámra
  villan fürkészve szemem:
biztat, hogy akik leszerelnének,
  vágjam szemükbe: „Nem!”

Protesta incastrata dentro un urlo muto,
      è questo che sono io:
contro tutto quel che è fallace, lustro spocchioso,
       o seme maligno, non più grande
di un minuscolo punto nero,
      estensione non ne ha, eppure esiste,
capace a tenere in terrore
       le creature della terra.

Tutto vive, si muove, anche la roccia,
      si erge o si spiana;
perfino il morto, come si decompone,
      e in vita nuova si trasforma,
trasmigra in terra, nella vegetazione,
       nell’animale, e nuovamente nell’uomo  –
Un eterno render’ giustizia
       secondo la legge del creato.

Un altro mondo non è l’aldilà, no!
       Il mondo di qua: la realtà,
dove mari aperti, golfi, isole aspettano
        i naviganti dei desideri.
Rimanga pure, chi lo desidera
       nell’aldilà immaginario,
dove il punto cardinale di plastica
       s’irrigidisce in un sorriso paralizzato.

Chi si considera perfetto,
       si arena nel tempo:
trasforma se stessa in una statua,
       in una mummia imbalsamata.
Colui che vive: si rinnova continuamente,
       attraverso diverse tappe:
nelle nuvole e nella mareggiata
       troverà il suo famigliare.

Si trasforma anche la pietra,
      mentre il fossile rimane immutato:
includendo in se stesso ragni, felci
        e le impronte dei milenni;
questi ormai si son fossilizzati
        nell’immobolismo eterno –
Ma scruta lontano, sorride gaio,
        il monte non irrigidito.

Il vento, il corriere dell’universo,
      non trasporta solo il polline dei fiori:
si porta dietro, disperdendo anche
       i pensieri degli alberi.
Ma non è grave, se sulla terra rabbuffata
        cala la rete della bonaccia:
la schiera degli alberi sta assorta -
        medita sulla parola.

Verrà il giorno quando l’uomo, montagna,
        l’acqua, l’albero e il vento
si consocieranno e parleranno
       come unico corpo e unico sangue:
Mentre scrivo ‘ste parole, il mio occhio indagatore,
       cade sull’alberello del limone:
mi sprona, di gridare in faccia a coloro
      che mi vorebbero disarmare: No!