Képes Géza: Fényévek káprázata

Csillagvizsgáló toronyból a holdat
nézem s elém perdül a Jupiter.
Csak leveleid hoznak hozzám - hol vagy?
Az idő olyan furcsán csuszik el.

Amit írsz, úgy jön fényévekkel később:
már minden más, mint ahogy olvasom,
mégis mint csillagba a csillagnézők
leveledbe kapaszkodom vakon.

S reszketek, égek mint a nyomorult, ha
italt venne, kiforgatja zsebét
a filléreit számolja újra s újra,
mert nem elég, egy kortyra sem elég.

Lehet, hogy egyszer még ölelni foglak,
felejtve fényévek káprázatát?
Addig csak írj. A partok már inognak
s minden tengernél keserűbb a vágy.

Dalla torre del planetario osservo la luna,
quando, davanti a me si proietta Giove,
Le tue lettere ti portano da me – dove ti trovi?
Il mondo, scivola via in modo cosi inusuale.

Quel che scrivi, mi giunge in ritardo di anni luce:
è cambiato tutto, rispetto a quel che mi scrivi,
eppure, come gli osservatori alla stella, cosi,
mi aggrappo io, alla tua lettera, ciecamente.

Tremo, ardo come il pezzente, che da bere
vorrebbe comprare, rivolta tutte le tasche,
conta e riconta nuovamente i suoi soldini,
ma neppure per un sorso sono sufficienti.

Dimenticando l’abbaglio degli anni luce,
tra le mie braccia potrò ancora tenerti?
Intanto tu scrivimi. Vacillano già le sponde,
il desiderio è più amaro, di tutti i mari.