Képes Géza: A XLII. zsoltár

Mint a forrás friss vizére
vágyakozik a szarvas:
szívem vágyik, hajtja vére
Tehozzád, ó, irgalmas.
Rád áhítozom nagyon,
itass meg, mert szomjazom -
Uram, Istenem, adj erőt
megállnom szent színed előtt.

Éjjel-nappal égő könnyek
sózzák meg kenyeremet,
midőn ellenségim jönnek
kérdvén: „Hol az Istened?"
Ezekről emlékezem,
igen megkeseredem -
Istenem, házadba mégyek,
hol örvendezvén dicsérlek.

Mért hagytad el így magadat,
én lelkem, mért csüggedsz el;
Hisz van még benned indulat
Istent várni könnyekkel.
Ne nyugtalankodjál hát,
bízzál Benne, s adj hálát,
s amíg szíved hálálkodik,
az Ő arca megszabadít.

Nyomorúságok mélysége
egymást űzi, kergeti.
Az árvíznek sincs még vége,
Uram, vess féket neki.
Mért könyörgök hiába ?
Mért járok gyászruhába ?
Ellenségim mért bántanak?
Reám kardot mért rántanak?

Örvény örvénynek kiáltoz
zuhatagod hangjában.
Ellenségem éngem átkoz
veszett, vad haragjában.
És úgy érzem, mintha ím
eltördelnék csontjaim.
Gyaláznak szorongatóim,
belém vág szorongató kín.

Nappal parancsolja az Úr
az Ő irgalmasságát
s a vak éj, ha reám zúdul,
kegyelme a biztos gát.
Ellenségim szavait
zsigereim kivetik.
Magamat biztatva mondom:
Bízzál, az Úr győz a gondon.

Come il cervo che si anela
all’acqua fresca della sorgente,
cosi brama il mio cuore, il sangue
lo sprona da Te, oh, mio Signore.
Anelo a te fortemente,
dissetami, ardo di sete –
dammi la forza, Signore Iddio,
per comparir’ al tuo cospetto.

Lacrime brucianti, di giorno e notte,
rendono salato il mio pane,
quando i nemici miei vengono
domandando: Dov’è tuo Dio?
Se penso a tutto questo,
divento alquanto rammaricato –
Dio mio, varcherò la tua soglia,
per poterti lodare con gioia.

Anima mia, perché ti sei lasciato
andare cosi, perché ‘sto sgommento;
Sei ancora molto ben disposto,
ad aspettare Dio, lacrime versando.
Perciò, non ti angosciare,
abbi fede in Lui, e sii riconoscente,
e finché il tuo cuore renderà grazie
il Suo viso ti assolve.

Le profondità delle miserie
S’inseguono, si rincorrono l’un l’altro.
Non è ancora terminata l’alluvione,
Signore, fa’ in modo, che abbia fine.
Perché supplico invano?
Perché porto il lutto?
I miei nemici perché mi maltrattano?
E la spada su di me, perché la alzano?

Nel fragore della tua voce,
vortice contro vortice inveisce,
Nella sua rabbia folle e feroce
il mio nemico, me che maledice.
Ho la sensazione, come se
si rompessero tutte le mie ossa.
I miei oppressori m’infamano,
il tormento mi entra nel vivo.

Di giorno, il Signore impartisce
la propria Misericordia,
quando mi assale la notte cieca,
la sua grazia è una difesa sicura.
Le parole, dei miei nemici,
le mie viscere rigetteranno,
rassicurando me stesso dico:
abbi fede, il Signore vince sul tormento.