Képes Géza: Őszi elégiák 2.

Természet mostoha gyermeke, ember!

Mit kérdesz, mondd, e kihült szivü tájon?

A lelked csordultig lesz gyötrelemmel:

hová futsz, hogy az életed ne fájjon?

Növényt keresnél? irgalmas tavat?

cinikus hóval van befödve, jéggel.

Végtelenbe húzó vadludcsapat

bensőd visszhangjaként nem jajveszékel.

E tájék nem gyülöl és nem szeret,

véres tragédiákra meg se moccan:

felcsukló szavad jobb, ha lenyeled.

Szorongva úgy botorkálsz, mint tilosban

s ha szemedből a bánat-tó kiloccsan:

arcodon tüstént jégcsappá mered.

Tu, uomo, figlio della natura ingrata!

Dì, cosa vuoi chiedere a questa landa fredda?

La tua anima sarà pien’ di sofferenza:

dove vuoi scappare, che la vita non ti dolga?

Cerchi forse una pianta? un lago clemente?

è ghiacciato, coperto dalla cinica neve.

Filano verso l’infinito le oche selvatiche,

come l’eco, il tuo intimo neanche geme.

Questa landa non odia e neppure ama,

tragedie cruente la lasciano indifferente:

invece di parlare, è meglio che tu taccia.

Stai brancolando, come se fossi un traviato,

se dagli occhi tuoi, il lago triste sciaborda:

diventa ghiacciolo, all’istante, sul tuo viso.