Képes Géza: Őszi elégiák 1.

Szitál az üszkös pázsitok felett

piros permeteg: érett falevél.

Vad-nyomot, ösvényt - mindent betemet

s utánad sem marad jel itt, ne félj.

Tölgymakk pereg, most száraz ágat ér,

hangvillaként rá megpendül az ág:

e fa-hangból inditja meg a tél

a botfülü szelek zenekarát.

Az ég okádja majd a pelyheket,

s mig újra elcsitul a fergeteg:

a bokrok már ezüst-gyapjas juhok.

S az erdő: zuzmarás szakállu őrszem

a vihar után bámul eszelősen

s kékrefagyott tenyerébe huhog.

Sui prati riarsi pioviggina lentamente,

pioggiarella rossa: foglia invecchiata.

Orme di selvaggina, sentiero – tutto ricopre,

non temere, neppure di te rimarrà traccia.

Frulla la ghianda, cozza un ramo secco,

come un diapason gli risponde il ramo:

l’inverno, con quest’albero che intona,

l’orchestra, dai venti stonati, composta.

Il cielo vomiterà i fiocchi senza sosta,

e finché, nuovamente si calma la tempesta:

i cespugli sono pecore con la lana argentata.

Il bosco: è una vedetta, con la barba pruinosa,

che guarda delirante dietro la tormenta,

e soffia beffardo, dentro le mani assiderate.