Képes Géza: Önéletírás

Az életemnek túl a fele-útján 
erdő-szövevényből tisztásra értem
s csak mentem tovább anélkül, hogy tudnám:

hol is vagyok? Szemem a földön s égen 
kutatva járt - De most egyszerre tompa 
moraj szűrődött át a messzeségen.

Futottam már. S meztelenül, ragyogva, 
hatalmasan elém tárult a tenger - 
tán erre vágytam eleitől fogva...

Nem gyúlt fölötte semmiféle szent jel, 
hogy "ebben győzöl" - Elűztek a társak 
s ez ítélet alól senki se ment fel.

Nem veszik vissza, kit egyszer kizártak, 
csak ha büntetlenségét szánja-bánja
és megtér, kedvüket keresve már csak.

Ezt nem teszem. A magam útját járva, 
nem magamé, a tengeré leszek majd - 
ez az út visz az úttalan magányba.

Nem védem éri tovább ezt a veszett fajt:
rohanjon vesztébe - nem tartom vissza 
kifosztott, megcsúfolt, elárult, megmart.

Szám a sötét kelyhet fenékig issza, 
keserű ez, de orvosság - nem méreg: 
egyszerre eltűnik minden kulissza.

Emberek nélkül, csak a mindenségnek 
élek, az emberektől elszakítva,
ölelésében a víznek, a fénynek.

Biztatom magam: "Elfelejted itt a 
sebet s a mocskot, mit jutalmul kaptál 
Bűnösöknek botránykő, aki tiszta.

Mindegy. Te, aki voltál, az maradsz már."

Avendo già la metà della mia vita percorsa,
dal bosco intricato, spuntai su una radura pulita,
ma continuai a camminare senza sapere:

dove mi trovassi? I miei occhi vagarono scrutando
il cielo e la terra – ma poi all’improvviso,
da lontano, giunse un mormorio sordo.

Correvo oramai. Davanti a me si spalancò,
scintillante e nudo, il mare immenso –
forse sin dall’inizio anelavo a questo…

su di esso non s’accese nessun segno santo,
che “vincerai con questo” – i compagni mi avevan’
cacciato, da questo giudizio non mi assolve nessuno.

Colui che una volta fu escluso, non sarà riaccolto,
solo se dimostra rincrescimento e si converte,
cercando ormai solo il loro compiacimento.

Non lo farò mai. Percorrendo la propria strada,
non apparterrò a me, ma sarò del mare –
‘sta è la via, che porta alla solitudine impervia.

Questa razza perduta non ha più nessuna difesa:
che corra nella sua perdizione – non la tratterrò,
mi aveva depredato, schernito, venduto, azzannato.

La mia bocca beve la coppa oscura fino in fondo,
è amara, ma è medicina – non è veleno:
ad un certo punto, tutte le quinte spariranno.

Senza gli uomini, vivo solo per l’universo,
da tutti gli umani distaccato,
la luce e l’acqua mi chiudono in un abbraccio.

Conforto me stesso: “Qui dimenticherai la ferità
e il luridume, quel che in premio, per i colpevoli
avevi ricevuto, pietra dello scandalo per i puliti.

Fa lo stesso. Quel che sei stato, quello rimani.”