Kántor Péter: La nonna (A nagymama in Italian)

Egy ideig ő vitt az iskolába,
ültünk a trolin, mint két kisgyerek,
a Rottenbiller utca állomásnál
a nagymama mindig hangosan, gúnyosan
felnevetett: Rothadt Biller! Ha-ha!
Először tetszett, később kérni kezdtem:
Ne olyan hangosan, nagymama!

Go to hell! – ilyeneket motyogott az utcán,
mikor görnyedten, vaksin loholt erre-arra,
s ha találkoztunk, orrunk majd összeért már,
hogy felismert: Te vagy az?! –
egyszerre csupa mosoly lett az arca.

Kék szeme volt és tizennégy dioptriás
szemüvege, és operabérlete,
és negyvenkettes lába és piros papucsa,
és La Fontaine-e és Vanity Fairje,
és háza, régen persze, és albérlői aztán,
és a WC-ben négyszínű golyóstollal
négy nyelven, a tanítványoknak, cetli:
Don’t pull the ring hard! – és még ezernyi
kacata, kincse, könyve, hamisgyöngye,
piros teáskészlete huszonnégy személyre,
vitrine, tükre, fésűje, Larousse-a,
és ő – olyan soványan, mint a piszkafa,
és ő – olyan egyedül, mint az ujjam.

Nyaranta Bécsbe járt látogatóba,
panaszkodni: ott Pestre, Pesten Bécsre,
a Trafalgáron így meg úgy – mesélte.
De nagymama! Te ott sohase voltál…
Az erkélyen állt, nézte az esőt:
Hogy itt mi megy! – mondta mély megvetéssel.

Per un certo tempo è stata lei a portarmi a scuola,
stavamo seduti sul filobus, come due ragazzini,
presso la stazione della via Rottenbiller,
la nonna scoppiava sempre in una sarcastica risata
a voce alta: Maledetto Rottenbiller! Ha – ha!
A tutta prima mi piaceva, più tardi cominciai a pregarla:
Nonna, non così forte a voce alta!
 
Go to hell! Cose così biascicava per strada, quando
ingobbita, mezza accecata s’affannava a destra e a manca,
e quando ci incontravamo, i nostri nasi quasi – quasi
si toccavano quando mi riconosceva: Ah, sei tu?! –
e il suo viso d’un tratto diventava tutt’un sorriso.
 
Aveva gli occhi azzurri e occhiali di quattordici
diottrie, e abbonamento all’opera,
piedi numero quarantadue e pantofole rosse,
e La Fontaine e  Vanity Fair,
e aveva una casa, certo tanto tempo fa, più tardi affittuari,
e nel gabinetto biglietti scritti agli alunni con
una penna a sfera di quattro colori:
Don’t pull the ring hard! – e mille altre scarabattole,
tesori, libri, perle false, servizio rosso da tè
per ventiquattro persone,
una teca, specchio, pettine, Larousse,
e lei, - così magra, come uno stecchino,
e lei, - così sola, come il mio dito.
 
D’estate si recava in visita a Vienna,
per lamentarsi: là si lamentava di Pest, a Pest di Vienna,
al Trafalgar invece a volte d’una a volte d’altra – raccontava.
Ma nonna! Là, tu non ci sei mai stata…
Stava ferma sul balcone, guardava la pioggia:
Cose, che succedono qui! – disse con profondo disprezzo.