Kálnoky László: Il monologo smarrito di Amleto (Hamlet elkallódott monológja in Italian)

Álmát alussza Dánia.
Éjben merültek öblök és mezők.
Magam ődöngök, álmatlan királyfi,
ama holdfény-sütötte grádicson,
hol egykor a szellem léptét követtem.
Hívom ismét, de nem jő.
Visszatérjek-e hát a palotába?
Hallgassam-e a gyilkos mámorittas
hortyogását pántolt ajtók mögül?
Vagy várjak künn, a szabad ég alatt,
s a ködös légbe írt ábrákra lessek,
mikor rónak láthatatlan kezek,
s emberésznek fölfoghatatlanok?

Várjak ama rémlátásokra tán,
mik éji órán ütnek rajt halandón,
midőn akadozik légvételünk,
midőn szívünk szilaj verésbe fog,
s lüktetése a vaskos rétegekben
rárakódott nyugtalanságot tördeli?
Idézzem arcát az ártatlanoknak,
kiknek porait irigyen takarják
a sziklakatlanok hamvvedrei,
kiket megmenteni volt hivatásom,
s tán labdajátszmát folytattam hiún,
míg remélve kiáltozták nevem,
s végsóhajtásuk vádja szállt fejemre?
Nem! Hisz rettegnék újra látni őket,
kiknek ősz esői, tél karmai
szétbomlasztották csontjaik körül
a hús túl romlandó sövényét.
Mint hogyha hánykódó bárkában ülnék,
s körém a fuldoklók sereglenének,
a csónakszélért kapkodó kezek,
és nem tudnák, hogy én, a csónakos,
immár közéjük számítom magam...

Ég-föld hatalmai,
akik mulatságul formáltatok
fénylő csillagot fénytelen agyagból,
mit bánjátok, hogy hibbant tervező elv
munkál túl gyarló alkotásokban!
Én, az úgyis hamar veszendő,
szégyenetek szemetekbe kiáltom!

Tanúim az elhullott milliók,
őspáfrányok nyomai a palában,
gigászi hüllők, szárny nélküli madarak
földből kifordult csontdarabjai,
s a fájdalmak közt nyíló anyaméh,
honnan,miként föld gyomrából a csont,
kifordul a máris halálra szánt,
síró, eleven élet.
Tanúim a természet oly csalékony
csodái, ama szemkápráztató
szikrák, a tűzszeplők a hajnal arcán,
tanúim az esti kertek lakói
s a bíbor kelyheken fel-felsötétlő
virágharang,mikor a nap kötésig
merül az óceánba.
Tanúim a folyók kikoptatott
torkolatának fövényén a kagylók
s csigák üres héjai. És tanúim
a legszentebb eszmék, miket kigondolt
a bölcsesség, s mik szétpukkanni fognak
a légben, mint naggyá fújt hólyagok,
ha nem lesz lény, ki magvukig hatol.

Nem, ily kezektől én a büntetést
nem tűröm el, hulljon lábam elé bár
intő jelül csőr-tépte májdarab!
Midőn a tengert kémlelem,tudom,
hogy vétkes nem vagyok, csupán a ti
csalétkeitek hajórakománya
fut be a révbe, a portéka, mely közt
mohó kézzel turkál a póri nép,
főrangú hölgy s pöffeszkedő tanácsúr.

Én megvetem e szennyes kacatot,
mellyel rosszra bírjátok rá az embert.
Üzletelésetekben semmi részem.
Szabadon fogok meghalni, s ha már
ellenfél nem lehettem, el nem állok
cinkosotoknak...

Danimarca è immersa nel sonno.
Prati e golfi son avvolti nell’oscurità.
Io, principe insonne, sto vagando da solo
sui gradini illuminati dalla luna, dove
un tempo inseguivo le orme del fantasma.
Lo chiamo di nuovo, ma non viene.
Dovrei dunque tornare al palazzo?
Dovrei forse ascoltare il russare dell’assassino
esaltato, dietro le porte rinforzate?
O attendere fuori, sotto il cielo aperto,
scrutando le figure scarabocchiate nell’aria
caliginosa, quando li vergano mani invisibili,
e per intelletto umano son incomprensibili?
 
Attendere forse le visioni terrificanti,
che nelle ore notturne sorprendono i mortali,
mentre il nostro respiro diventa affannoso,
il cuore comincia a batter all’impazzata,
e il suo pulsare spezzetta l’inquietudine,
su di esso depositato in uno spesso strato?
Che evochi i visi degli innocenti,
le cui ceneri sono gelosamente custoditi
dalle urne cinerarie delle caldere di roccia,
coloro, che per vocazione avrei dovuto salvare,
e mentre loro speranzosi gridavano il mio
nome, io vanamente giocavo la partita,
ed ora il loro ultimo respiro morente m’accusa? 
No! Sarebbe terribile rivederli di nuovo,
coloro a cui la pioggia autunnale e gli artigli
dell’inverno, avevano disgregato la carne
sin troppo putrescente, intorno le ossa.
Come se stessi seduto dentro una barca sballottata,
e intorno a me stessero assiepandosi gli anneganti,
con le mani annaspanti per aggrapparsi alla barca,
e non sapessero, che io, il barcaiolo,
ormai mi considero uno di loro…
 
Poteri del cielo e della terra,
voi, che per diletto avete formato
la stella brillante d’una materia senza luce,
che ve ne importa, che un principio mentecatto
agisce nelle creazioni troppo fallibili!
Io, che comunque perirò presto,
vi grido in faccia la vostra vergogna!
 
I miei testimoni son i milioni di morti,
tracce di felci nel scisto primordiale,
rettili giganteschi, pezzi di ossa degli
uccelli senz’ali dal terreno riapparsi,
grembo materno che tra dolori si apre,
da dove, come l’osso dalla pancia della
terra, si rivolta  la piangente, già alla morte
condannata, vigorosa vita.
I miei testimoni son le tanto illusorie
meraviglie della natura, quelle scintille
abbaglianti, efelidi di fuoco sul viso dell’alba,
i miei testimoni son gli abitanti dei giardini
crepuscolari, e nelle cavità purpuree
nereggianti campanelli di fiori, quando
il sole s’inabissa e con l’oceano si fonda.
I miei testimoni son i gusci vuoti delle
conchiglie e delle chiocciole, sulla sabbia
asciutta della foce abrasa. E son testimoni
gli ideali più sacri, che la saggezza abbia mai
concepita, destinati a scoppiare nell’aria,
come bolle eccessivamente gonfiate, se non
vi sarà creatura che penetri sino al loro cuore.
 
No, dalle mani così non tollero punizione,
cascassero pure pezzi di fegato, come monito
ai piedi miei, strappati dal becco degli uccelli!
Mentre scruto il mare, so, che non sono
colpevole, ma nel porto giungerà
solo il vostro carico di allettamento,
la merce, in cui con mani avidi rovisterà
la plebaglia, le signore d’alto rango
e il tronfio signore del consiglio.
 
Io abborro il sudicio ciarpame,
con cui tentate di corrompere l’uomo.
Del vostro affarismo non faccio parte.
Morirò da uomo libero, se già avversario
non potevo essere, non sarò neppure
il vostro complice…