Kálnoky László: La morte del traduttore letterario (A műfordító halála in Italian)

Egyre gyakrabban látom képzeletben,
milyen leszek húsz évvel öregebben:
ütött-kopott, őszes-kopasz, sovány;
egy eszpresszó a dolgozószobám,
ott körmölök, a koffein
eufóriáját zabálva,
s meszesedő érfalaim
figyelmeztetnek a halálra.
Mégsem agyszélhűdés, embólia
leselkedik rám. Furcsább lesz a végem:
szilánkra kell annak hasadnia,
aki fordított teljes életében.
Ha meghalok, fakadjatok kacajra,
szíveteket a részvét meg ne csalja.
Mondjatok rám kemény ítéletet:
„Végre megkapta, amit keresett
ez a bolond, ki buzgón töltögette
saját vérét idegen szellemekbe,
s ha rendelésre új munkába kezdett,
lefarigcsált szívéből egy gerezdet.
Talán kincset kapott, de nem kimélte,
s mint a krumplicukrot, olcsón kimérte.
Belül így lett mindegyre üresebb,
már nem tartotta semmi… szétesett.
S most mi? Szemétdombra való salak.”
 
Ne legyetek hozzám irgalmasak!

Vedo sempre più spesso nel mio imaginario
l’aspetto che avrò tra vent’anni, da vecchio:
ridotto male, brizzolato - canuto e macilento;
una caffetteria, il mio studio non è altro,
scribacchierò, ingozzandomi
con l’euforia della caffeina,
e le pareti calcificanti delle mie vene
m’avvertiranno della vicina morte.
Eppure non è l’ictus o l’embolia, che saranno
la mia insidia. Avrò una fine più strana:
chi per tutta la vita ha fatto il traduttore,
in mille schegge dovrebbe spezzarsi.
Alla mia morte fatevi una bella risata,
che i vostri cuori non inganni la misericordia.
Esprimete su di me un giudizio severo:
“Finalmente aveva ottenuto, quel che cercava,
questo matto, che travasava alacremente
negli spiriti estranei il proprio sangue,
e se, su ordine iniziava un nuovo lavoro,
a un pezzo del suo cuore aveva rinunciato.
Forse gli è capitato un tesoro, ma lo trattava senza
riguardo, e come caramelle svenduto a poco prezzo.
Così nell’intimo è diventato sempre più vuoto,
ormai niente lo teneva insieme… s’è frantumato.
Ed ora cos’è diventato? Scoria buona per mondezzaio.
 
Che nessuno abbia misericordia di me!