Juhász Gyula: Al tempo (Az időnek in Italian)

Idő, örök öreg, ki messze, fenn
A végtelen szikláján ülsz magad
S csak nézed hallgatag, vén bérceken,
Hogy az eón, az év, a nap halad.

Csak nézed, hogy a tenger és a könny,
A vér és víz hogy árad és apad,
Csak nézed, hogy vív a fény és a köd
S hogy múlik el világ és pillanat:

Idő, örök öreg, mi lenne, mondd,
Ha egyszer elszunnyadnál és e zord,
Nem lankadó játék megállana:

A hulló őszi lomb a lomha légben
S az elmúlás halálhozó ködében
Szívemből szálló sóhaj dallama?

Tempo, vecchio tempo, che stai seduto,
Soletto, lontano sulla roccia dell’infinito,
E osservi taciturno, sul vecchio scoglio,
Come passano l’eone, gli anni e il giorno.
 
Stai a guardare, come il mare e la lacrima,
Il sangue e l’acqua s’ingrossa e decresce,
Stai a guardare come lotta la luce e la nebbia,
Come volge al termine il mondo e l’istante.
 
Tempo, vecchio tempo, dii, cosa accadrebbe
Se per una volta tanto t’assopiresti e questo
Severo, indefesso gioco s’interromperebbe:
 
Le foglie autunnali cadenti nell’aria ignava
La melodia del sospiro, che nella nebbia
Mortifera del trapasso, dal mio cuore s’eleva?