Juhász Gyula: A nagy víz emlékére

A múlt ködéből kondul egy harangszó,

Mely ötven éve Gergely éjjelén

E táj fölött zengett komor, riasztó

Hangjával, mint az elveszett remény.

Hirdette, hogy a szőke víznek árja,

Mint a halálnak angyala robog

És a viharzó tavasz-éjszakában

Most dőlnek össze békés otthonok.

A csöndes város, mely száz évek óta

Dolgos magyarság víg tanyája volt,

A magyar Isten írása a porban

Lett értelmetlen, üres, csonka, holt.

A kikeleti szél az elmúlásról

Fütyült fölötte vészes éneket

És a romokból és a pusztulásból

A kútágas az ég felé meredt.

Nemcsak halál harangja volt ez akkor,

Föltámadást is hirdetett szava

És nem csupán az ár tört át viharzón

De hajnalt is hozott ez éjszaka.

A vízben bölcsők ringanak, az élet

Fölsír a gyászból, mint a csecsemő,

Mert nem lehet halálos az ítélet,

Míg megterem itt búza és erő.

A törpe viskó a nagy vízbe dőlhet,

De a magasba lendül a torony

És délibábja reszket a jövőnek

Az enyészetbe omló romokon.

Az Úrnak lelke lebegett teremtőn

A vizek fölött s egy szép reggelen

Fölhangzott boldogítón, messze zengőn

Az új világ parancsa, a Legyen!

Az Alföld szíve megdobbant, a földből

Kikelt a karcsú paloták sora,

Mindennap újabb alkotást köszöntött

A fiatal városnak mámora.

Egy világ hozta a részvét adóját,

Bécs, Brüsszel, Berlin, Párizs, Róma állt

A bölcsőnél, amelyben Magyarország

Új gyermeke legyőzte a halált.

Most minden gyászon, romláson, bukáson,

Tűzön, vizen keresztül él Szeged,

Fiatal óriás, gyönyörű város,

Ki új egünkbe új tornyot emelt.

A borzalomnak éjéből az élet

És haladás napját köszönti ma,

Zászlóit lengeti a jó reménynek

És minden sóhajtása egy ima:

A szőke víz emelje a hajókat,

Mint az öröm az embersziveket,

Tiszavirág viruljon a habokban

És már ne késsen az a kikelet,

Mikor minden harang egy hangba olvad

És mint az égig harsogó elem

Fölébreszti az élőt és a holtat

A legnagyobb, legvígabb ünnepen.