Jobbágy Károly: Madarak

A villamos csörög, cseng,

vasat ölel a vas, sikít,

csikordul, fényes tagjait

villantja; közben fölzeng

– mint hat gépágyú robbanó

robaja – egy kipufogó.

Ebben a szörnyű, állati

zsivajban látom, hogy Kati

felnéz és aztán rámnevet,

s meg is szólal: 

                 „Te!  Figyeled?

Rigó!”

Rigó? Hol? 

      – „Hallgasd!” 

                       S újra csak

sivít a dinamó s lecsap

egy láda döngve valahol.

Kati csak néz és felkacag:

– „Szépen dalol !”

Nem birom már. Játszik velem?

De egy félpercre hirtelen

elhal a zaj s már hallom én…

– nem képzelgés, vízió –

ot ül a televízió –

antennán s fütyül csodamód

a rigó.

Aztán a zajokkal teli

város azonnal elnyeli.

De engem furdal a talány:

Hogy hallotta meg ez a lány?

Nem vagyok én sem süket még,

szeretem is a füttyöket,

de itt, hol zúg a nép s a gép

nem veszem észre semmikép.

S rájöttem. Kétség sem maradt:

Hallják egymást a madarak.

Zajokon át, s nem kell se drót,

se szél, se víz, se más közeg…

meghallja rigó – a rigót.

„… S mindig a csúcsra, oda ül;

ha egyedül, hát egyedül…”

– folytatja az én madaram,

néz, visszanéz mindúntalan,

de aztán, – mint ki hazajött,

fészket rak karjaim között

s megszólal dallamos, rigó-

hangján fel is sóhajtva: 

                                     „Ó!

Itt, itt, de jó!”

Tramvaj zvoni, juri,

gvožđe gvožđa grli,

krakovi metala škripe,

vrište, sjaje; i zabruji

– kao jeka šest topova –

ventil nekog motora.

Užasna je ta galama

al’ jednom Katica mala

mladalački mi se nasmeši

i dobaci: 

              „Hej! Čuješ li?

Kos!“

Kos? Gde? 

                 – „Slušaj!“ 

                                 I ponovo

buka, zuj dinama,

na trotoar teret pada.

Ona me nasmejano gleda:

– „Lepo peva!“

Igra li se ona sa mnom?

Za trenutak jedan utiša

se galama i čujem i ja…

– nije utvara, vizija –

na jednoj anteni

jasno, prekrasno peva

kos.

Glasova puna

cesa ga guta.

I mene od onda kopka:

Kako je čula devojka?

Nisam još gluh, nikako,

i zvižduke volim, jako,

ali tu gde bruji sve živo,

ovde nisam primetio.

Saznah. Bez nedoumice:

Jedna drugu čuju ptice.

I kroz galamu, ne treba

im žica, vetar ili voda…

kos će uvek čuti kosa.

„… I uvek ka vrhu teži;

ako je sam, onda sam sedi…“

– nastavlja sad moja ptica,

gleda, gleda i doziva –

i kao da kući stiže

u mom naručju se ugnezdi,

i čuje se pesma kosa

uz uzdah blaženi: 

                           „O!

Tu, tu je udobno!“