József Attila: What Will Become of Him... (Mondd, mit érlel… in English)
|
Mondd, mit érlel… (Hungarian)Mondd, mit érlel annak a sorsa, akinek nem jut kapanyél; kinek bajszán nem billeg morzsa, ki setét gondok közt henyél; ültetne krumplit harmadába s nincs szabad föld egy kapa se, s csomókban hull a hajaszála s nem veszi észre maga se?
Mondd, mit érlel annak a sorsa, akinek öt holdja terem; lompos tyúkja kárál a torsra s gondjai fészke a verem; s igája nem zörög, sem ökre nem bőg elnyújtva - nincs neki - s mélyéről párolog a bögre, ha kis családját eteti?
Mondd, mit érlel annak a sorsa, ki maga él, maga keres; levesének nincs sava-borsa, hitelt nem ád a fűszeres; egy tört széke van, hogy begyújtson, repedt kályháján macska ül, ritmust lóbál az ajtókulcson, néz, néz, s lefekszik egyedül?
Mondd, mit érlel annak a sorsa, ki családjáért dolgozik; veszekszenek, kié a torzsa, és csak a nagy lány néz mozit; a nő mindig mos - lucsok holtja - szájíze mint a főzelék s a szigor a lámpát ha eloltja, csend fülel, motoz a setét?
Mondd, mit érlel annak a sorsa, ki a gyár körül őgyeleg; helyén a kapszlit nő kapdossa s elfakult fejű kisgyerek; s a palánkon hiába néz át, hiába cipel kosarat, szatyrot, - ha elalszik, fölrázzák s lebukik, hogyha fosztogat?
Mondd, mit érlel annak a sorsa, ki sót mér, krumplit, kenyeret, hozomra, újságpapirosba s nem söpri le a mérleget; s ritkás fény közt morogva rámol - az adó hosszú, nagy a bér - s mi haszna sincs, hiába számol többet a petróleumért?
S mondd, mit érlel annak a sorsa, ki költő s fél és így dalol; felesége a padlót mossa s ő másolás után lohol; neve, ha van, csak áruvédjegy, mint akármely mosóporé, s élete, ha van élte még egy, a proletár utókoré?!
1932. jan.
|
What Will Become of Him... (English)What will become of him, whoever has got no handle to his hoe, upon whose whiskers crumbs don’t quiver, who dawdles, gloomy, thrawn, and slow; who would from half a furlong’s hoeing keep one potato out of three, whose hair falls out in patches, growing bald unnoticed - who’d care to see?
What will become of him, whoever has but five acres under crops, whose draggled hen clucks at the stover, whose thoughts nest in a mudhole’s slops; when no yoke clinks, no oxen bellow; when mother serves the family soup and steam from a liquid weak and yellow drifts from the bottom of the scoop?
What will become of him, whoever must live alone and work alone; whose stew has neither salt nor savour, the grocer gives no tick nor loan; who has one broken chair for kindling, cat sitting on the cracked stove’s shelf; who sets his keychain swinging, jingling, who stares, stares; lies down by himself?
What will become of him, whoever works to support his family; the cabbage-heart they quarrel over, the film the big girl gets to see; always the laundry - dirt’s slow strangling - the wife’s mouth tastes of vegetables, and when the light’s off, silent wrangling, gropings, eavesdroppings, darkness, rules?
What will become of him, whoever idles outside the factory, a woman meanwhile hauls the lever, a pale-skulled child sets the fusee; when through the gates he gazes vainly, vainly humps bags and market-creels - he dozes, they rouse him inhumanely, and always catch him when he steals?
What will become of him, whoever weighs out potatoes, salt, and bread, wraps them in newsprint’s inky flavour, and doesn’t brush the scales he’s read; and in the gloom he dusts, complaining, the rent is high, the tax is keen, the price - but what’s the use explaining the extra charge for kerosene?
And what will come of him, whoever knows he’s a poet, sings his fears, whose wife mops up the floor forever, who chases copy-work for years; whose name’s a brand-name, if he has one, just like a soap or cooking-fat, whose life is given, if he has one, all to the proletariat? Frederick Turner &
|