József Attila: Belated Lament (Kései sirató in English)

Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyű lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a halál oldalán.
Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
próbállak összeállítani téged;
de nem futja, már látom, az időből,
a tömény tűz eléget.

Utoljára Szabadszállásra mentem,
a hadak vége volt
s ez összekúszálódott Budapesten
kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
A vonattetőn hasaltam keresztben,
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
neked, én konok, csirkét is szereztem
s te már seholse voltál.

Tőlem elvetted, kukacoknak adtad
édes emlőd s magad.
Vigasztaltad fiad és pirongattad
s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
Levesem hűtötted, fújtad, kavartad,
mondtad: Egyél, nekem nősz nagyra, szentem!
Most zsíros nyirkot kóstol üres ajkad –
félrevezettél engem.

Ettelek volna meg!… Te vacsorádat
hoztad el - kértem én?
Mért görbítetted mosásnak a hátad?
Hogy egyengesd egy láda fenekén?
Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
haszontalan vagy! Nem-lenni igyekszel
s mindent elrontsz, te árnyék!

Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
ki csal és hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidből
jajongva szült, eleven hitedet.
Cigány vagy! Amit adtái hízelegve,
mind visszaloptad az utolsó órán!
A gyereknek kél káromkodni kedve –
nem hallod, mama? Szólj rám!

Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.

My fever’s ever thirty-six degrees and still
mother, you’re not with me.
Like any loose, easy girl when called at will,
You have lain down by Death’s side readily.
From the gentle autumn landscape and many
kind women I try to piece you together,
But there’s no time left as the all-consuming
fierce fire grows hotter.

As I was returning home for the last time
the wars had just ended,
And in entangled and ruined Budapest
Many shops were left breadless and empty.
Crouching on train-roofs I brought you potatoes,
While the sack was filled with millet already;
Stubborn me, I had got a chicken for you,
But you were nowhere to be.

Your sweet breast and self you took away from me
and gave them to the worms.
My, how you consoled and chid your son, but see:
False and deceitful were your kind words.
As you blew on my soup, stirring it, you said:
“You’re growing big for me, eat, my precious, eat”,
But your empty lips taste oily dampness now -
How greatly you misled me!

If only I’d eaten you!.. You brought me your supper
but did I ask for it?
Why did you bend your back over the washing?
That now in a box you should straighten it?
See, I’d be glad if you would strike me once more,
Now I’d be happy for I’d return your blow;
You are worthless for you’re trying not to be,
You spoil it all, you shadow.

You’re a greater swindler than any woman
who deceives and betrays.
Stealthily you deserted your living faith
You bore out of your loves amid your wails.
You gipsy! what you have given, cajoling,
In the final hour you stole back the lot.
The child feels a quick impulse to swear; mother,
don’t you hear it? Tell me off.

Slowly light enters my mind and the legend
has vanished like a dream.
The child that clings to the love of his mother
now realizes how silly he’s been.
Deceit awaits him who’s born of a mother:
He’s either deceived or to deceive he’ll try.
If he struggles on, he’ll die of this but if
he gives in, of that he’ll die.