József Attila: A betük sivatagában

A gót s latin betűk sivatagában,

Fáradt diák, virágot keresek.

Oly szürke vagyok multban és a mában

S szeretnék élni én is keveset!

Tavasz van, rajtam bágyadt barnaság van,

Az utakon vidám szerelmesek

S amíg viaskodom a Bánat-ölyvvel,

Az út, a fák, a rét - és minden zöldel.

Az ó betűkre friss könnyűket ejtek,

Nem hat reám vitéz lovagkora

És jaj nekem, hogy mindent elfelejtek,

Ha nevet alabástrom fogsora,

Mert bennem is lassan, szépen megerjedt

S kiforrt a szerelem részeg bora;

De ajkaimra gyöngyei se jutnak

S én nem lehetek társa mámoruknak.

Igy lassan vérzem el a tűnt igéken

És nem csókolhatom meg a kezét.

Fejem sokszor töröm sok semmiségen

S áhítom közben léptei neszét.

És úgy szeretem, mint szerettek régen:

Hektor szerette így Andromachét.

Erősszivű volt Andromache férje,

És gyönge szívem párját hát ne kérje.

Szeretném bátran becsukni egyszer

A kopott könyvek ócska födelét

És csókolózni illatozó esttel,

Mikor reám vár és reá a rét.

De jaj, vigyáz rám sok szigorú mester,

Csak vágyam kóborolhat szerteszét,

Míg én magam süket betűkben élek,

Mint Cháron hídjáról leszédült lélek.

1923. márc.