Illyés Gyula: Il diario ritrovato della carovana (Megtalált karaván-napló in Italian)

Már csak az iránytű bizakodott,

hebegett: adott

hűdött nyelvével jelet: valahol

van, ami válaszol.

Mentünk tovább

megint egy napnyi sivatagon át.

Ékírásos ábráival

egy sziklafal.

Sor sorra zagyván, konokon:

ráncok egy őrült homlokon.

Vén, hajdani

Idő vivódik itt.

Semmit se bír már mondani.

Így csak a szél visít.

A szempillán homok. Az izzadt ujjak közt homok.

Homok, ha összeér a fog.

Megöltük út-tudó tevénket.

Ettünk egy utolsó ebédet.

Ormai sperava solo la bussola,

tartagliava: dava

segni con la sua lingua paralizzata: da qualche parte,

c’è qualcosa che risponde.

Continuavamo il cammino

attraverso il deserto lungo un altro giorno.

Una parete a placche

con le sue illustrazioni cuneiformi.

Scartafaccio, riga dopo riga, caparbiamente:

solchi su una fronte folle.

Vetusto, ancestrale Tempo

agonizza qui.

Non è più in grado di dire niente.

Così ulula solo il vento.

Sabbia sulle ciglia. Sabbia tra le dita sudate.

Sabbia, tra i denti che si chiudono.

Abbiamo ucciso il nostro cammello che sapeva la strada.

Abbiamo fatto un ultimo pranzo.