Illyés Gyula: Bartók (Bartók in Norwegian)

„Hangzavart”? – Azt! Ha nekik az,

ami nekünk vigasz!

Azt! Földre hullt

pohár fölcsattanó

szitok-szavát, fűrész foga közé szorult

reszelő sikongató

jaját tanulja hegedű

s éneklő gége – ne legyen béke, ne legyen derű

a bearanyozott, a fennen

finom, elzárt zeneteremben,

míg nincs a jaj-sötét szívekben!

 

„Hangzavart”! Azt! Ha nekik az,

ami nekünk vigasz,

hogy van, van lelke még

a „nép”-nek, él a „nép”

s hangot ad! Egymásra csikorított

vasnak s kőnek szitok-

változatait bár a zongora

s a torok fölhangolt húrjaira,

ha így adatik csak vallania

a létnek a maga zord igazát,

mert épp e „hangzavar”,

e pokolzajt zavaró harci jaj

kiált

harmóniát!

Mert éppen ez a jaj kiált

mennyi hazugul szép éneken át –

a sorshoz, hogy harmóniát,

rendet, igazit vagy belevész a világ;

belevész a világ, ha nem

a nép szólal újra – fölségesen!

 

Szikár, szigorú zenész, hű magyar

(mint annyi társaid közt – „hírhedett”)

volt törvény abban, hogy éppen e nép

lelke mélyéből, ahová leszálltál,

hogy épp e mélység még szűk bányatorka

hangtölcsérén át küldted a sikolyt föl

a hideg-rideg óriás terembe,

melynek csillárjai a csillagok?

 

Bánatomat sérti, ki léha vigaszt

húz a fülembe;

anyánk a halott – a búcsúzót ne

kuplé-dal zengje;

hazák vesztek el – ki meri siratni

verkli futamokkal?

Van-e remény még emberi fajunkban? –

ha ez a gond s némán küzd már az ész,

te szólalj,

szigorú, szilaj, „agresszív” nagy zenész,

hogy – mégis! – okunk van

remélni s élni!

 

S jogunk van

– hisz halandók s életadók vagyunk –

mindazzal szembenézni,

mit elkerülni úgysem tudhatunk.

Mert növeli, ki elfödi a bajt.

Lehetett, de már nem lehet,

hogy befogott füllel és eltakart

szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg

s majd szidjanak: nem segítettetek!

 

Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded,

mi neked fölfedetett,

a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt –

te bennünket növesztel, azzal,

hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk.

Ez – ez vigasztal!

Beh más beszéd ez!

Emberi, nem hamis!

A joggal erőt ad a legzordabbhoz is:

a kétségbeeséshez.

 

Köszönet érte,

az erőért a győzelem-vevéshez

a poklon is.

Ím, a vég, mely előre visz.

Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja

a rettenetet, azzal föl is oldja.

Ím, a nagy lélek válasza a létre

s a művészé, hogy megérte

poklot szenvednie.

Mert olyanokat éltünk meg, amire

ma sincs ige.

 

Picasso kétorrú hajadonai,

hatlábú ménjei

tudták volna csak eljajongani,

vágtatva kinyeríteni,

amit mi elviseltünk, emberek,

amit nem érthet, aki nem érte meg,

amire ma sincs szó s tán az nem is lehet már,

csak zene, zene, zene, olyan, mint a tietek,

példamutató nagy ikerpár,

zene csak, zene csak, zene,

a bányamély ős hevével tele,

a „nép jövő dalával” álmodó

s diadalára ápoló,

úgy szabadító, hogy a börtön

falát is földig romboló,

az ígért üdvért, itt e földön,

káromlással imádkozó,

oltárdöntéssel áldozó,

sebezve gyógyulást hozó,

jó meghallóit eleve

egy jobb világba emelő zene –

 

Dolgozz, jó orvos, ki nem andalítasz;

ki muzsikád ujjaival

tapintva lelkünk, mind oda tapintasz,

ahol a baj

s beh különös, beh üdvös írt adsz

azzal, hogy a jaj

siralmát, ami fakadna belőlünk,

de nem fakadhat, mi helyettünk

– kik szív-némaságra születtünk –

kizenged ideged húrjaival! 

 

1955

«Kakofoni»? - Javel. Om dét for dei er kakofoni

som for oss er trøyst!

Ja. Lyden av glas som singlande

vert knust lik skjellsord

og det klagande skriket frå ei fil

som vert ført mot sagtennene

må fiolinane lære seg, må syngjande strupar

lære seg. Ikkje fred og lystige tonar

i den altfor fine, den forgyllte

avsperra konsertsalen

så lenge fred ikkje finst i våre mørke hjarte!

 

«Kakofoni»! Ja. Om dét for dei er kakofoni

som for oss er trøyst,

for høyr: Enno lever folkets sjel,

enno lever folket

og skrik ut! Ja sjølv om lyden som stig

frå stemte flygel, stemte røyster

syntest vere skjellsord-variantar av den lyd

ein høyrer frå jern som gnissar mot stein,

om tilværet slik får hevde

si døkke sanning

fordi det er nett denne «kakofoni»,

dette helvetesskriket

som ropar ut

harmonien!

Fordi det er nett dette skriket

som skjer seg tvers gjennom alle dei forbanna løgnaktige

vakre songane, som ropar til lagnaden om ein sann harmoni

og orden. Verda vil styrte såman

gå fortapt — om ikkje folket

grip ordet, ja majestetisk!

 

Du magre, strenge musikar, trugne ungarar,

(«berømt» du óg — som så mange av dine landsmenn)

lovmessig var det at nett frå folket

sitt sjelsdjup — dit du steig ned som i

ei smal gruvesjakt —

sende du skriket opp til denne kalde, strenge

konsertsalen som har stjernene til lysekrone.

 

Vil nokon kjæle øyra mine med lettsindige tonar

krenker han meg i mi sorg.

Den døde, den døde er mor vår — og avskilsmusikken

må ikkje kome frå Zerkovicz.

Lender er mist, kven vågar græte dei

med lirekasse-låtar?

Finst enno von for folket?

Når fornuften står stum framfor all vår otte, vår angest

 — så ta til orde, du

strenge, ukuelige, «aggressive», store musikar

og sei oss at vi — likevel! har grunn

til å vone og leve.

 

Og at vi har rett, vi

utlevert til å gje liv, og til å møte døden,

rett til å møte andlet til andlet

alt vi likevel ikkje kan unngå.

For den som dekker til, han aukar faren.

Alt for lenge var det mogleg

å setje proppar i øyra våre og dekke over auga

når stormen herja, for så å skjelle oss ut

fordi vi ikkje kom med hjelp.

 

Men du viser oss din vyrdnad ved å

avsløre for oss kva du såg:

det gode, det onde, dyd og last —

og ved å tale til oss som til likemenn

let du oss vekse.

Dette trøystar oss.

Kor annleis eit språk det er, er det

menneskeleg, og fylt av sanning

som gjev oss styrke til det vanskelegaste:

til fortviling.

 

Dette takkar vi deg for,

for styrken til å kunne vinne over

helvete.

Sjå her er undergangen som likevel fører fram.

Sjå her, dømet på at den som med sin kunst formidlar

det groteske, sigrar over det.

Her svarar han tilværet, han, den store:

det var verdt

å gjennomlide helvete.

For enno finst det ikkje ord for det

som vi har gjennomlevd.

 

Berre Picasso sine jomfruer med dei doble nasane

kunne sukke, eller hingstane

hans med dei seks føtene

skrike ut eller i vilt tán vrinske ut dét

vi menneske måtte gjennomleve

og som berre den som har opplevd kan forstå,

som det ikkje finst ord for,

kanskje aldri vil bli ord for,

berre musikken musikken musikken,

musikk som dén de store tvillingbrør

har skapt, berre musikk, musikk

fylt av urgammal hete frå gruvedyptene

og av draumar om folkets framtidssongar,

musikk fylt av siger, av styrke nok

til å styrte fengselsmurar, musikk

som bed om den lova frelse med forbanningar

for å få ho her på jord,

musikk som ofrar ved å velte altara,

helbredar ved å gje oss sår, musikk

som lyfter alle som kan lytte

inn i ei meire rettvis verd.

 

Hald fram med ditt arbeid, gode lækjar, du

som ikkje gjev oss svevn, som røyver ved våre sjeler

med fingrane i din musikk, og alltid røyver dér

som ondet er å finne.

Kor underleg, kor frelsande balsam er ikkje det

du gjev oss ved å forløyse denne smertesong

som skulle ha kome ut av oss sjølv

men som ikkje vi kunne forløyse. Og difor let han

tone ut for oss — fødde til det tause hjarte —

med dine nervestrengar!

 

1955

 

Knut Ødegård og