Illyés Gyula: Framføre minnesmerket for reformasjonen i Genève (A reformáció genfi emlékműve előtt in Norwegian)

Száznegyvenhármat léptem: ez a hossza

a szobor-sornak. Hírnök, ki megölt

milliók végső tisztelgését hozza,

úgy mentem el rajvonaluk előtt.

 

Kálvin, Knox, Farel, Béza! S bika-fővel

a hadrakelt hit zord hadnagyai,

a Vilmosok! és Coligny és Cromwell

– ők néztek rám – s a szablyás Bocskay!...

Hátrálnom kellett közelükből: mindet

nem fogta össze csak messzibb tekintet.

Fölhúzódtam a kert felé, a fákig

s lelkemben is hűs tárgyilagosságig.

 

  S most mintha ők

álltak volna kaszárnya-számadáson

  az én szemem előtt,

  feszesen-katonásan

  kilépvén éppen akkor

a hátterül kapott nagy szikla-falból

s abból a másik, épp oly teli tömbből,

a mögéjük kövesedett időből.

 

Addig jöhettek, maguk is meredt

kövek a napfénybe, hol nem lehet

szavuk már. Szavuk immár csak a tett,

mely idővel ad magyarázatot!

Holtak, vigyázz-ban állók, szóljatok!

 

  Vagy előbb én beszélhetek?

 

Kik ott álltatok, "nem tehetve másképp",

mert ez vagy az, de megalkuvás nincsen,

mert a langyosat kiköpi az Isten,

kik után tárgyként maradt fönn a szándék,

  mennyi az igazság még öklötökben,

mely négy százada oly nagy esküt markolt,

mely kőbe s öröklétbe görcsösödten

tartja ma is a bibliát s a kardot?

Mit adott, melyre fölgerjedt szerelmes

dühével törtetek, a cél, ahogy

elértétek?

              Ti kérditek?

                               S ha nem lesz

örömötökre meghallanotok?

Elmondom. Épp mert nékem is keserves.

 

Álltatok égve az Úr igazától;

állt szemközt épp oly tűzzel teli tábor;

aztán dönteni kezdett ezredegyszer

  az ész helyett a fegyver

s a láng.

              Hogy várja örök üdv a lelket:

rángtak milliószám kínban a testek

csatamezőn, bitófán, vérpadon,

karón, keréken, meg a fájdalom-

szerzés új mestergépein; növesztett

egymással szemben erdőnyi keresztet

Jézus példája, végig Európán;

égtek, hogy égjen itt a kép s a "bálvány",

ott a "csalárd könyv" – városok és falvak,

hol újra emberhúst faltak a félvad

zsoldosok, eladdig míg tűz a tűzzel,

nem állt egymással szemben bűn a bűnnel,

eladdig, míg nem jött – a győzelem?

Az idő. Okosan, türelmesen

s némi humorral.

                           A kétféle had

és hit várai szemközt állanak

ma is, az én hazámban is:

a zordon fehér-falú s arany-cifrázta templom

vén tornyai még ágyúként vitáznak

minden beharangozáskor, vasárnap

papjaik bent még ősimód dörögnek,

de kijövet az utcán átköszönnek

s ujjon mutatják, hogy hány órakor

s kinél lesz ferbli-kör vagy harcsa-tor

s egy kis ital.

                       Szép. Magam is helyeslem;

ha pap vagyok, magam is így cselekszem:

 "értsük meg egymást!"

        De nem volt nagy ár

mégis a harminc évi döghalál,

d'Aubigné dühe, Coligny halála,

Szent Bertalan bosszútlan éjszakája,

fél Németország, a ketté törött

Európa s hogy itt volt a török

százötven évig és a mi hazánk... -

Ez lett a "győzelem"! Ezt küldte ránk

Isten azzal, hogy "napként kimutatta":

nem érte folyt a harc, hanem miatta;

ilyen volt, mit díjul szánt, a jövő:

mert volt-e vajon győztes, kit nem ő

rendelt eleve győzni?

                                   Győztetek.

Maga a Sátán győzött veletek!

Balekok voltatok, mind! Hátra arc!

Nincs jogotok egy lépés sem előre.

Törlődjetek be kőbe és időbe.

  Elveszett – eleve! – a harc!

mondtam keményen, mint aki magára

támad először is az igazával;

majd:

           Megbuktatok! A haddal simára

törölt kontinens – e fekete tábla -

közepére mi iratott eredmény?

Egy betű, egy már tréfának sem új

buta betű s az is csak magyarul:

mért több a keresztyén, mint a keresztény?

Értelmet annyi millió halott

véréből ennyit párolhattatok,

midőn – feledve, kinek mi a dolga -

karddal csaptatok ti is a Csomóba:

a Föladatba, mely épp a kötés

kibogozásával szép és merész.

Ez az "eredmény"!

                          És ha – ez se volna?!

– kondult bennem is, ahogy várható volt,

a tulsó torony az innen valóra

  (és attól fogva mind a kettő bongott)

s kelt ezredszer is – alig finomodva -

bennem a két ős ádáz szó-birokra:

a mindig úrhitű tolnai pásztor

s a csupa dac sárréti prédikátor.

Mert mi szorította kézbe a fegyvert?

Nem a Rossz ellen támadt, aki felkelt?

S ha annyi sem lett volna harc? Ha szótlan

"hal el a hit" a "római mocsokban"?

Ha arra tart eszme s világ, amerre

a "tiarás templom-kufár" vezette,

ha nincs, ki a bűnnek ellenszegül

s – ha úgy fordul, hát reménytelenül,

de csak annál szebb önfeláldozásképp -

odavágja, hogy "nem tehettem másképp!",

ma hol vagyunk?! Akkor tán elmarad

a kín, a vér, akkor nincs áldozat,

nincs – inkvizició?!

                          Ha - bár "hiába" -

Gusztáv Adolf nem ül harci lovára,

jobbágy-iga helyett nem vágynak inkább

fegyvert ölteni a toulouse-i tiszták,

valdeusok, husziták, Bocskay

írást-imát se tudó hajdui,

hiszed, hogy lett volna béke, olyan bár,

amilyet az imént lemosolyogtál?

Hiszed, hogy volna olyan-amilyen

magyarság, ha nincs – Kálvin?

          Nem hiszem.

 

Vagy mást mondok: szobádban volna villany,

ha nem lép Giordano Bruno a tűzbe?

Hol kezdődött, hogy atomerő is van

S holnap rakétán repülsz ki az űrbe?

Övék az érdem, kiket sem a máglya

nem riaszthatott vissza, sem a gálya -

  sem harcaik bukása,

a léptenként fölmeredő "hiába"!

  Látták, vagy nem a céljuk,

azt jól látták, hogy nincs visszafelé út;

a mult, ahogy füst-vetve összeomlott,

úgy lökte őket, mint lőpor az ólmot:

előre! és ők vállalták e sorsot -

Mondd hát velem, hogy dicsőség reájuk!

 

Álltam némán, hírhozó katonájuk,

már azt forgatva, hogy én mit kapok,

nem is őtőlük magyarázatot:

a tettektől, melyek – akár a gyermek -

magukért csak felnőttsorban felelnek.

Végül, ezt mondtam, önvigasztalásképp:

  volt bárkié a szándék,

maga az Isten se tudhatta másképp.

 

1955

Hundreogtreogførti skritt: lengda

av minnesmerket. Lik eit bod som kjem

med siste heider til dei millionar drepne

gjekk eg langs raden av statuar.

 

Calvin, Knox, Farel, Béza. Og offiserar

dystre med tyrenakkar: Til krig for den sanne tru

Wilhelmane! og Coligny og Cromwell

- såg alle ned på meg der. Og Bocskay, med øksa…

Veik tilbake, var komen for nær: Meir avstand

måtte eg ha for å sjå dei alle.

Drog meg attende til hagen, til svale tre,

til den saklege kjøld i mitt indre.

 

            Og brått: som om dei stod

til kaserne-appell

            framfor auga mine,

            stramt-militært,

            nett stige fram

frå den høge fjellveggen der bak

og frå den andre, like veldige steinblokka

- den forsteina tid.

 

Kunne altså trø så langt fram, sjølv stivna

inn i stein i solskinet, stein der alle ord

er tagna. Dei ord dei har att

er berre gjerningane, slik tida vil forklare dei.

Døde, som står her i giv-akt, tal!

 

             Eller kan eg tale først?

 

De som «stod der, kunne ikkje anna»

fordi anten-eller: Fanst ikkje kompromiss,

dei lunkne vil gud spy ut,

de som lot dykkar meiningar etter dykk i ting, objekt

korleis står det til no med sanninga i dei knyttnevane

som for firehundre år sidan svor den heilage eiden

og som står fast den dag i dag med bibel og sverd

strekt ut i stein-krampe?

Kva gav de til den saka de stræva etter

lidenskapleg som ein opphissa elskar - når

målet var nådd?

                        De spør om det same?

                                                            Og om

det ikkje gleder dykk å høyre det?

Men eg vil fortelje. Fordi det også piner meg.

 

De stod der, brennande av Guds Sanning,

og mot ein annan her, brennande av same eld.

Saka vart, som tusen gonger før, gjort av

            med våpen og eld.

            Millionar av kroppar som vreid seg i smerte

for den evige sjelefrelse, vreid seg

på slagmarker, i galgar, skafott

pelar, hjul og i nye og sinnrikt uttenkte

torturmaskinar, vreid seg i pine: Ut frå Jesus

vaks det fram ein skog av krossar

tvers igjennom Europa, byar brann, halwille

soldatar åt menneskekjøt forat «avgudsbiletet» her

og «den villfarne boka» der skulle brennast.

Så lenge som synd stod mot synda og eld mot elden

stod byar i loge. Og ut av det kom

- sigeren?

Nei, tida kom. Klok. Tålmodig

og med ein slags humor.

Kom tida.

               Borgarar av dei to

herane og truene står enno i dag mot kvarandre.

Enno i dag, også i mitt land. Dei gamle tårn

på dei dystert kvitkalka og gullprydde kyrkjene skrell

enno som kanonar kvar gong dei ringjer,

om søndagane

tordnar prestane over altara

etter gamal skikk, men komen ut på fortauga

helsar dei kvarandre over gata og syner med finger-teikn

kva klokkeslet og kor kortspelrunden skal stå, eller

malle-kalaset med nokre små dansande glas skal vere.

                                                                            Vakkert slik.

Gjorde det same om eg var prest:

For «lat oss forstå kvarandre»!

                                                Men var ikkje prisen

litt for høg, pesten som vara i tretti år

d'Aibigné sitt raseri, Colignys død

den uhemma Sankt Bartholomeus-natta

det halve Tyskland, Europa som vart knekt

i to, tyrkarane som stod her

hundreogfemti år, og fedrelandet…

Dette var «sigeren»! Som var sendt oss

av gud. Han har jo så «soleklart demonstrert»: Det

var ikkje for han blodet flaut, men på grunn av han.

Slik var framtida. Først sett opp som ei pris:

- men fanst der ein sigerherre som ikkje var

forutbestemt til å sigre?

                                                De har sigra.

Djevelen sigra gjennom dykk.

Tåpar var de, alle i hop. Heilt om!

Har ikkje rett til å gjere eit einaste steg fram!

Forsvinn inn i stein og tid!

            Tapt. Frå byrjinga av var kampen tapt!

- sa eg høgt og klart, lik ein som først

gjekk inn mot seg sjølv med si sanning.

Også:

            Fallitt. Fallitt har de spela! Kva vart det skrive

som utbyte på denne svarte tavla - dette kontinentet -

med blanke støvlar, stolte herar? Ein einaste tåpeleg

bokstav spela ut til strid, og ikkje eingong som vits

ny. Og det galdt berre Ungarn:

Kvifor er keresztyén meire guddomleg enn keresztény?

No. Så mykje meining har de destillert

ut av blodet til alle desse døde.

Millionar døde.

Også de hogg Knuten over med sverdet:

Hogg tvers gjennom Oppgava som venta på ditt mot

og med sin venleik på at du skulle løyse knuten.

Dette er «utbytet».

                           Men om - alt dette ikkje fanst?

- klang også i meg, venteleg, tårnet 

på den eine sida mot tårnet på den andre

(og ringde frå da av om kvarandre)

og steig i meg, knapt meire finsleg, dei to

grimme gamlingar i ordkamp:

Gjætaren frå Tolna som alltid er tru mot dei styrande

og preikaren frå Sárrét, sprengfylt av trass.

Kva var det som let dei gripa til våpen?

Han som reiser seg, er det ikkje det Onde han angrip?

Og om det no ikkje vart særleg kamp av det? Om «trua

skulle døy» utan eit ord «i den rømerske skiten»?

Og dei og verda ville fylgt den veg som vart dei vist

av «tempel-kjøpmannen med tiara». Om det no

ikkje fanst ein einaste ein som gjorde motstand

mot synda, ja utan von men desto vakrare, slengjer ut

at «eg kunne ikkje anna!» — kor stod vi da

i dag? Ville kanskje sakne litt pine,

blod, nokre lemlesta offer

inkvisisjonar?

                                      Ja om no Gustav Adolf

— til fånyttes kanskje — ikkje sette seg på krigshesten

og dei reine frå Toulouse ikkje ynskte våpentenest

i staden for pliktarbeid

ja valdensarane, husittane, Bocskays

hajdu-ryttarar som verken kunne skrive eller be,

trur du det da ville vere fred — sjølv ein slik

som du nett flira av?

Trur du det fanst eit Ungarn slik det no er

utan — Calvin?

                    Eg trur ikkje det.

 

Eller annleis sagt: Ville du hatt

elektrisk lys i arbeidsromet ditt om ikkje Giordano

Bruno gjekk i elden? Kor er opphavet

til at det no finst atomkraft, at du i morgón fyk

i ein rakett ut i verdsromet?

Deira forteneste som ikkje vart skremde

verken av bålet eller galeien -

ikkje eingong av nederlaga i krigane deira,

av «vonløysa» dukka alt opp, steg for steg.

Og om dei såg eller ikkje såg sine mål:

I alle fall godt at det finst ingen veg tilbake.

Fortida som rykande styrta såman skauv dei

fram slik krutet sprengjer blyet fram:

Framover! og dei tok sin lagnad på seg —

Sei difor med meg, enno ein gong: Ære vere desse!

 

Eg, soldaten som kjem med bod til dei, stod still

og tenkte over kva eg kunne få:

ikkje forklaringar av dei

men av deira gjerningar, på same vis som bom

først kan svare for seg i vaksen alder.

Sa til slutt. Til meg sjølv, som trøyst:

kven føremålet enn tilhøyrde

kunne ikkje gud gjort det annleis.

 

1955

 

Knut Ødegård og