Te nem mondod hogy szeretsz
mert a legnagyobb szerelem is
elrejtőzhet a gondos titkosság
Csipkés fátyolában.
Te nem mondod hogy szeretsz
csak szemembe nézel
hallgatagon, hosszan
és közben az idő zeng
aztán lassan elvonul
a lélek indigó tengerének
messzi partraira.
A szél viszi némán a felhőket
egy hang se töri meg a fuvalom csendjét
te nem mondod hogy szeretsz
csak a szivünk dobog hangosan.
Hallod?
Egy nehéz bronz harang
megkondul önkénytelenül
a komor harangláb
szelid belsejében
és a torony megremeg,
szárnyal mozdulatlanságában.
Szótlanul járunk mámorosan
a néptelen körúton.
Mint a tavaszi hó én olvadok
mert te itt vagy velem
mig tömény sebezhetőségem
bizonytalan árnyékai
megalvadnak halkan a napfényben
besötétitve a délutáni utca
aszfalt burkolatát.
A szél viszi némán a felhőket
egy hang se töri meg a szellő csendjét
te nem mondod hogy szeretsz
de szerelmed lángja testem égeti.
Aztán múlnak az órák
csodás csillagok fénye reszket
a bűvös éjszakában.
Mégis most egyedül vagyok
és szobámban hallgatom
a hegedű koncertet
a pillangó szerelmesek
szívbemarkoló történetét
az örök szerelemről
egy CD lemezen
amit te adtál nekem.
