This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Grecsó Krisztián: Tudta?

Portre of Grecsó Krisztián

Tudta? (Hungarian)

Én már nem tudom, vagyis elfeledtem, és akarnom kell emlékezni rá, hogy alig néhány évtizede még nálunk, Magyarországon is szóltak egymáshoz az emberek, tudni akarták, honnan jön a másik, mire vágyik, nyitva voltak az ajtók, feljártunk egymáshoz, a függőfolyosón vagy a kisház előtt ott volt a hokedli, arra ültek ki az öregek, akik nem is voltak öregek, és mondták, hogy telik az élet, mi a titka a roppanós kovászos uborkának, milyen nóta járja, ki süti legszebbre a szalonnát, hol olcsó a sütőmargarin.
 
Én már nem tudom, mi lehetett annak a bizalomnak az alapja, hogy bárhol kaptam egy karéj lekváros kenyeret, és az utca tele volt gyerekkel, lábtengóztunk és jártuk a határt, az öregek, akik nem is voltak öregek, dominóztak vagy huszonegyeztek, és valahogy mindig volt min nevetni. El sem tudom képzelni, min lehetett annyit nevetni.
 
Én már nem tudom, hogy volt, hogy szerettük, vagy ha nem, hát elviseltük egymást, nem kellett kínosan feszengeni a vasárnapi ebédnél, már nem emlékszem, milyen úgy beszélgetni, hogy ha vannak is tabu témák, nincsenek aknák, nem lesz lápos és mérgező a beszélgetés egyik tőzeges szóról a másikra; csevegjünk bármiről: szobafestésről, locsolásról, olvasásról.
Én már nem tudom, milyen az, hagyományról, szokásokról beszélni alanyi jogon, úgy, hogy hiszem, a világ leírható és meghódított, mert a búcsúra hazajön a család és a húszliteres fazékban rotyog a töltött káposzta, és az asztali fehérbor mellett elmeséljük a nagy eposzainkat, mondjuk arról a rémületes inflációról, amikor tönkrement a pengő, és a házra félretett pénzből tata végül egy kenyérvágó kést vett meg egy bilit.
 
És persze azt sem tudom, honnan vették a régi öregek a derűt, merthogy ezt nem sírva mondták, hanem nevettek, „ma is megvan az a bili”, mondta kacagva tata, pedig nem volt meg, vagy ma nincs meg, ahogy derű sincs, az élet derűje, ami akkor is erősebb volt a türelmetlenségnél, gőgnél, irigységnél, ha nem lett meg a csinos családi ház. Mert volt helyette boldogság, gyerekek, jó szó, és annál nem volt fontosabb.
 
Úgy hozta az úri dolgom, hogy egy aprócska olasz faluban voltam, amikor itthon megint felizzott a gyűlölet állami ösztökéje, amikor újra irritálni kezdték a magyar emberekben az egyébként is megzavarodott lelket. Próbáltam nem figyelni a hazai híreket, hogy „tudtam-e”, csak ültem, néztem a tengert, és láttam, hogy arrafelé még kiülnek a padra az öregek, akik nem is öregek, dominóznak a tengerparton, nagyot nevetnek a péknél, nem lökik el egymást, nem keresik a konfliktust, nem úgy élnek, hogy azt lesik, min sértődhetnek meg. És nem azért – hiszem, hogy nem –, mert jobb emberek, mint mi. Aztán persze mégis, és mégsem.
 
Éreztem magamban a kelet-európai rutint, ingert a szorongásra, a félelemre, a türelmetlenségre, „mit lopja a napot?”, „miért nem szól rá a gyerekre?”, „miért nem hozza már?”, de a tenger, a falucska szűk utcái, a mosolygós emberek nem hagyták, minden mozdulat kigúnyolta jól táplált magyar szorongásom. Irigy lettem, bevallom, egészen őszintén irigy. Szeretném én is elhagyni az eredendő sértettségem, ami a Lajtán innen úgy születik az emberrel, mint másutt Ádám és Éva vétke, azt az örökös gyanakvást, hogy engem rá akarnak szedni, meg akarnak károsítani, át fognak verni, megalázó helyzetbe fogok kerülni, és másról sem szól az élet, mint hogy ezekre készülök, és ezeket heverem ki. Mert semmilyen sérelmemre – ahogy az apáméra és az ő apjáéra sem volt – nincs orvosság, jóvátétel, igazság. Ezért mi, magyarok az apróságokat (elénk állnak a sorban, nem engednek át a zebrán) is úgy éljük meg, mintha bedőlt volna a világ, és csak dühöngünk, rágjuk magunkat, pazaroljuk az életet.
 
Vajon tudtam én valaha bízni, várni? És maga? Maga tudott? Tudta, hogy bízni, hinni jó dolog, gyógyítja a lelket?
 
Láttam egy nagyon öreg livornói nénit, járókeretbe kapaszkodva csodálta a tengert, aztán behunyta a szemét, és csak hagyta, hogy simogassa a sós szél. Amikor elfáradt, idős fia és menye visszasegítették az autóba. Néztem az órámat, két és fél percig tartott, mire be tudott ülni az ülésbe. Addig állt a tengeri úton, az egyetlen hegyi szerpentinen a forgalom. Várták, hogy egy idős ember elinduljon haza. Nem dudáltak, nem villogtak, nem mutogattak. Egy idős asszony szerette a tengert. És most hazamegy. Az az idős ember mi vagyunk, a mi múltunk, a mi zálogunk, a mi toleranciánk, a mi szeretetünk.
 
Ön tudta ezt?
 



Uploaded byN.Ullrich Katalin
Source of the quotationhttps://www.vasarnapihirek.hu/szerintem/

Did you know? (English)

I don’t know any more, or rather I’ve forgotten, and I must want to remember that just a couple of decades ago people even also here in Hungary used to talk to each other, they wanted to know where the other was from, what desires they had, the doors were not locked, we just dropped in to see each other, on the corridor or outside the house there were stools where old people liked sitting, they weren’t in fact old, and they spoke about life, how days were passing, about the secret of crispy leavened cucumber, which one was the most popular song, whose fried bacon was the crispiest, where cheap margarine could be bought.
 
I don’t know any more what that confidence could be based on that I could always get a slice of bread with some jam anywhere, and the streets were full of children, we played foot-tennis and were wandering around in the fields, old people, who weren’t in fact old, played domino or pontoon, and somehow all the time there was something to laugh about. I can’t imagine what on earth could make us laugh so much about.
 
I don’t know any more how it was that we loved, or if didn’t, we at least tolerated each other, we didn’t have to be painfully embarrassed at Sunday lunch, I don’t any more remember how it was possible to talk even though there were taboos, but no exploding mines, talking wouldn’t turn swampy and poisonous from one boggy word to the other, the topic could be anything, decorating rooms, watering plants, reading books.
 
I don’t know any more what it’s like to talk about traditions, habits by subjective right so that I believe the world can be described and it is conquered, because for the church consecration festival the whole family come home and stuffed cabbage is boiling in the 20-litre pot, and sipping white table wine we all tell our great epics, for example about that horrible inflation, when pengő became absolutely valueless, and all the money put aside by grandpa to buy a house was in the end worth a breadknife and a potty.
 
And of course I don’t know either how that old generation could always see the bright side of life, because they didn’t cry when they spoke about it, they just laughed, ’we’ve still got that potty’ said grandpa laughing, though they didn’t really have it, or at least it can’t be found anywhere today, just like the bright side, the bright side of life which used to be stronger than impatience, haughtiness, envy, even so that they couldn’t buy the fine little house. For - instead - there were children, happiness, nice words, and nothing was more important than that.
 
Favoured by fortune, I happened to be in a tiny little Italian village, when here at home again the state-induced rage flared up, when they started to irritate again the already bewildered and confused soul of Hungarian people. I tried not to listen to the news from home, that „did-you-know” kind, I was just sitting and watching the sea, and I saw that in that part of the world old people, who weren’t in fact old would still sit on benches, play domino on the beach, they laughed loudly at the baker’s, they didn’t push each other, they weren’t looking for conflicts, didn’t live their lives constantly searching for reasons to be hurt. And not because, I believe not because they’re better than us. But… still, of course they are, and… still not.
 
I felt the Eastern-European routine, the urge to worry, feel scared, impatient, „why is he just hanging around?”, „why doesn’t he scold that child?”, „why isn’t he bringing it right now?”, but the sea, the narrow streets of the little village, the smiling people didn’t let me, each move mocked my well-fed Hungarian worries. I became jealous, I admit, downright jealous. I’d also be more than happy to leave behind my innate resentment born with people on the Eastern side of the river Leitha, just like elsewhere Adam’s and Eve’s original sin, I’d like to forget the constant suspicion that others want to fool me, do wrong to me, cheat me, that I’ll get into humiliating situations, and life is nothing else but preparing for, and getting over them. Because for none of the wrongs I suffer is there any remedy, compensation, justice – just like there wasn’t any for my father and his father either. That’s why we, Hungarians consider trivial matters (like somebody jumping the queue, drivers not letting us cross the street at the zebra crossing) as if they were the biggest tragedies ever, and we just foam with rage, feel frustrated, waste our lives. 
 
I wonder if I have ever been able to trust, to wait? And you? Have you? Did you know that it’s so good to trust, to believe, and that they cure our souls?
 
I saw a very old woman in Livorno, she admired the sea while holding on a walking frame, then she closed her eyes and just let the salty wind caress her. When she got tired, her elderly son and daughter-in-law helped her back into the car. I checked my watch, it took two and a half minutes till she could sit in the car. During this time on the seaside road, on the only mountain serpentine path all traffic came to a standstill. Everybody was waiting for an old person to set out for home. Nobody blew the horn, nobody flashed dazzle lights, nobody made gestures. An old woman loved the sea. And now she was going home. We are that old person, our past, our symbol, our tolerance, our love.
 
Did you know that?
 



Uploaded byN.Ullrich Katalin
Source of the quotationN. U. K.

minimap