This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Garay János: The Old Veteran and Napoleon (Az obsitos és Napoleon in English)

Portre of Garay János

Back to the translator

Az obsitos és Napoleon (Hungarian)

Hárman valának együtt, a potrohos biró,

Egy obsitos vitéz, és a furfangos iró;

A többi asztaloknál együtt és szerteszét,

Vidám paraszt legények itták a hegy levét.

 

Ott ültek iddogáltak vecsernye óta már,

Keringett és fel is dőlt a bujdosó pohár;

Mátyás király sem nyert tán több éljent a Dunán,

Mint mennyit Háry János, az obsitos magán.

 

S volt is miért e nagy zaj, ez éljen-háború,

Az obsitosnak párját nem látta hat falú,

A szem, a száj elállott merész beszédein,

Ország-világ csodálta vitézi tettein.

 

Most is kezébe kapván az öblös meszelyest,

Kalandos életéből regét regére kezd;

Hol s merre járt, mit látott, mit tett ő s társai,

S hallgatva függtek rajta mindnyájok ajkai.

 

Ő, ki ármádiákat vert széjjel egy magán,

Túl jára hadnagyával az Operenczián,

Ki franczia fejekkel sátrát körül raká,

És a világ végénél lábát lelógatá.

 

«De még ez mind csak semmi» szokása mondani,

S közelb csoportosulnak a többit hallani.

«Mit! semmi? - mond a bíró - a soknál is sokabb,

Igyék, komám!» és isznak mindnyájan mint a csap.

 

«Nem addig van - kiált most a furfangos diák,

A legjavát elhagyta - és most őt hallgaták -

Kendtek még mit sem tudnak, ha egyet el nem mond,

Hogyan fogá el bátyó a nagy Napoleont.»

 

«Hm! mond az obsitos hős, - a nagy Napoleon!

Nagy ő a francziák közt - és vállán egyet von,

De engem ugy segéljen, nem a magyar között,

S hát még - veté utána - magyar huszár előtt!»

 

És itt magát értette az obsitos baka,

Ámbár lovon soh'sem volt éltében jó maga:

De annyit emlegette és annyiszor lovát,

Hogy végre is huszárnak kellett hinni magát.

 

«Hol volt, hol nem, bizonynyal már meg nem mondhatom,

Kétszázezer vitézzel jött ránk Napoleon,

Mi tán mindössze százan, vagy kétszázan valánk,

Mind nyalka szép huszárok, mind tűz és annyi láng.»

 

A furfangos diák itt szörnyet prüszente rá,

De Háry ő beszédét tovább is folytatá:

«Kétszázezernek ellen kétszáz, az angyalát!

Mit gondol kend, biró úr, ki adta meg torát?»

 

«Ki adta volna, hát ki!» viszonz a kérdözött,

Csak volt a kapitányban ész, és nem ütközött?»

«Volt ám, de volt kurázs is, komék, és mekkora;

Megütközénk biz, és hogy!» kiált a vén baka.

 

«Magam valék az első, ki közbe vágtaték,

Hullott a francziája mint húll a fű, a jég!

A nap megállt fölöttünk bámulni a csodát,

Kétszázezret hogy vert meg kétszáz, az angyalát!»

 

És a diák ujonta szörnyet prüszente rá,

De Háry ő beszédét tovább is folytatá;

«Futottak már a franczok, mint szélben a katáng,

Utánok a magyarság, hogy szinte fulladánk!

 

S im a futóknak közte meglátom a vezért,

Arany kengyelben lába, lovával szél sem ért,

De én is paripámat utána rugtatom,

S egy sűrü erdő szélén - vitézül elfogom.

 

«Az angyalát! kiálték, s megcsípem őt nyakon,

Most valld meg, úgy-e, hogy te vagy a Napoleon?»

«Való, a mi való - szólt - vitéz, hogy az vagyok,

Csak éltemnek kegyelmezz, adós nem maradok.

 

Kérj tőlem a mi tetszik, vitéz magyar legény,

A francziák császára kincsekben nem szegény!»

«Az angyalát! - kiáltám - uram, nem addig a!

De jősz a kapitányhoz lánczhordta franczia.»

 

És a diák ujonta szörnyet prüszente rá,

De Háry ő beszédét tovább is folytatá:

«Mentünk és mendegéltünk, s kiérvén a sikon,

Egy hat lovas hintó áll előttünk gazdagon.

 

A hat lovas hintóban egy úri asszony ült,

Aranytól és gyémánttól ruhája nehezült,

A mint reánk tekinte: Oh Jézus Mária!

Kiálta; mert hogy ő volt Mária Luiza.

 

«Igy kell-e téged látnom, oh nagy Napoleon!

Én nagy felségű férjem, kegyetlen lánczokon?

S ki vagy te, jó vitézem, ki őtet elfogád?»

«Vitéz Joannes Háry, - mondám - az angyalát!»

 

«Halld, a mit én tenéked itt mondok, jó vitéz;

- Szólt most az úri asszony, s mélyen szemembe néz -

Te oly vitézi tettet követtél itten el,

Minőt még egy magyar sem, mely nagy díjt érdemel.

 

Ha őt te elbocsátod, igéretet teszünk,

Hogy holtom- s holtodiglan enyém tiéd leszünk.» -

«Az angyalát! kiáltám, felséges asszonyom,

Tudom, mi a becsület, legyen szabad rabom.

 

Szép asszonyért, szép lányért az igazi vitéz

Tüzet vizet kiállni, pokolba menni kész,

Vitéz Joannes Háry igaz magyar nevem,

Üljön fel a császár úr, - itt van reá kezem!»

 

És a diák szörnyűen s nagyot prüszent közé;

De Háry ő beszédét ekképen végezé:

«Mondottam és a császár legott elvágtatott,

De két kezembe két szép arany órát nyomott.

 

Az egyiket, gondoltam, kapitányomnak hagyom,

A másikat későbben elkérte hadnagyom;

Az angyalát! csak egyet tartottam volna meg.

Mert most el is hihetik, nem is, kigyelmetek.»

 

De ők hitték mindannyin, a potrohos biró,

A vígadó legények, még a gonosz iró,

A furfangos diák is nagyot hörpentve szólt:

Nincs oly vitéz a földön, mint Háry bátya volt.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://mek.niif.hu

The Old Veteran and Napoleon (English)

There were three at one table: the pot-bellied judge

- the hero on half-pay - the journalist drudge;

and scattered about, from their tables a-gape,

were peasant lads drinking the juice of the grape.

 

From vespers already they'd sat at their swilling,

in health after health all their glasses refilling;

and toasts to King Mátyás brought less off the shelf

than Háry, the veteran, drank to himself.

 

There was reason for all the big noise and hurrah,

for the peer of that hero six towns never saw.

All eyes and ears gaped at his utterance bold;

The world was agog at the tales that he told.

 

So now, lifting up the quart stein in his hand,

he tells new adventures by sea and by land,

recounts where and what he accomplished and heard

- and silently everyone hangs on his word.

 

He smashed whole armadas asunder alone;

had gone, with a comrade, to oceans unknown;

had hung his tent round with French heads in his mirth,

and dangled his legs off the edge of the earth.

 

"But you've heard nothing yet!" he would gravely protest;

and all would crowd closer to hear out the rest.

"What! Nought?" - says the judge. "Why, what more could remain?

Drink, comrade!" And everyone drinks like a drain.

 

" 'Tis true," cries a student, on mischief now bent,

"the best is to come!" and they listen intent.

"You lads will know nothing, unless he relate

how 'Uncle' once captured Napoleon the Great?"

 

"Ahem!" - said the hero. "Napoleon's a joke.

He's 'Great' with the French and the likes of such folk.

But with Magyars, God knows, it is different by far

- And he's nothing at all to a Magyar hussar!"

 

By this, 'twas himself he referred to, of course,

although he had never once ridden a horse;

so often, however, he'd mentioned his steed,

he'd become, in his thinking, a trooper indeed.

 

"Well, once - the exact time and place I forget

- with 'Nap' and full two hundred thousand we met;

against them just one or two hundred we came,

all fine trim hussars, made of fire and flame!"

 

The mischievous student here sneezed a great sneeze,

but Háry continued his tale quite at ease:

"Two hundred against those vast thousands and more!

Judge, what is your verdict? Who settled the score?"

 

"Who settled the score?" said the judge. "If I'm right,

your captain had sense, and avoided the fight!"

"He'd sense," cried the other, "but courage as well!

You bet that we fought them, and how those French fell!

 

The foremost I struck at those foemen so fickle,

and the French toppled down, like grass at the sickle.

The sun stopped to gaze at a marvel so mad:

two hundred beat two hundred thousand, by Gad!"

 

A terrible sneeze sneezed the student once more,

but Háry continued his tale as before:

"The French fled already, like weeds in the wind;

we Magyars rode after in haste unchagrined.

 

And lo, their Great Leader I saw, if you please,

on a horse with gold stirrups, outracing the breeze!

Then after, I spurred my stallion so good,

and gallantly caught him beside a great wood.

 

'By Heaven!' I cried, as grabbed his fat ,

'Confess you're Napoleon, and don't play the goat'

- 'What's true, Sir, is true,' he replied. 'I am Nap.

But spare me? I'll pay you right well, my good chap.

 

Yes, ask what you will, my brave Magyar, I swear

The French King has treasures enough and to spare!

"By Gad, Sire," cried I. "Not so hasty away!

Come along, you damned Frenchman, you're captured to stay!"

 

The student once more sneezed a terrible sneeze,

but Háry continued, as bold as you please:

"Well, onward we went, we arrived on the plain,

where a fine coach-and-six just before us drew rein.

 

A most noble lady that carriage did hold;

her dress was all heavy with diamonds and gold.

At the sight of us two, 'Jesus, save us!' she cried;

for 'twas Marie Louise, the Great Emperor's bride.

 

'O mighty Napoleon, what sight do I see!

Alas, Royal Husband in fetters!' - says she.

'Who are you my good Sir, who've captured my lad?'

- 'I'm trooper John Háry,' I answered, 'by Gad!'

 

'Now hark what I say, my good Sir,' she replies,

and with that the fair lady looks deep in my eyes,

'your deed most heroic was never outsoared

by Magyar on earth, and deserves a reward.

 

Set free your great captive, and you may reply

that I will be yours till the day that I die!'

- 'By Gad, Royal Madam,' I cried. 'Trust to me!

I understand honour. My prisoner goes free!

 

For a beautiful woman true knights will endure

both fire and water, and Hell, to be sure.

I'm trooper John Háry, a Magyar of zeal,

Step up Mr. Emperor! Shake on the deal'"

 

The student's loud sneeze was more terrible still,

but Háry concluded his tale with a will:

"I spoke, and the king rushed away like a sheep,

but he pressed in my hands two gold watches to keep.

 

My captain got one - him I loved like a brother

- And later my subaltern asked for the other.

By Gad, if I'd kept one, 'twould prove every jot

- but that is my tale, friends, believe it or not!"

 

Believe it they did, though, the pot-bellied judge,

the bright peasant lads, and the journalist drudge;

while the mischievous student drank deep, and in mirth

cried: "Our Uncle Háry's the best on the earth!"



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.mbk.org/Article168.html

minimap