Fodor András: Gli incendiari (Gyújtogatók in Italian)
|
Gyújtogatók (Hungarian)Annyi gorombaságot vágott fejemhez, annyi súlyt próbált nyakam köré kampolni, rándítottam a vállamon: „Keresd a vétkest másban! Én megyek!”
De utánam futott, de visszarántott. „Mondok ennél még cifrábbakat is, mert valakinek el kell mondani, mert csak az érzékenyt érdemes ütni, mert csak azt gyötörhetjük meg, akit szeretünk.”
És mint megerjedt hulladék rogyott közénk a csőd: kupacba minden eltussolt hazugság, a nagyotakarás lenyaklott pózai, az elveszett atyák kiszikkadt múmiái, farkastorkú fiúk sivár istenkedése, tetőtlen gerendák alatt a törmeléken tombolás, a megerőszakolt idő, üvegbe-bénult tájak, az esztelen száguldozástól érvénytelenné gyűrt szabadság, üres álcákként pöndörült arcok, lányok fürtökbe csavargó ujja, a kétségbeesés mögött a kihívó szemérem bozótos árka, céltalan vadon. S minden hazák és minden út végén a testesült hiány, az örök hontalanság…
És mert nem volt hová menekedni torlódó szégyenünk alól, hagytuk, ahogy az indulat átlobban rajta, áldozati máglyán.
S mint tetten ért gyújtogatók hunyorgó-tehetetlen, kormos szemöldökkel meredtünk a vallató hajnal szemébe.
|
Gli incendiari (Italian)Mi scagliò addosso tanti di quei’insulti, cercò di caricarmi tanti di quei pesi sul collo, scrollai le spalle: “Cerca il colpevole da un’altra parte!” Io vado via!”
Mi corse appresso e mi trascinò indietro. “Ti dirò, delle cose anche più spiacevoli, perché a qualcuno devo pur dire, perché solo i sensibili val’ la pena di ferire, solo colui che amiamo possiamo torturare.”
E come immondizia fermentata, tra di noi, franò il fallimento: nel mucchio tutte le menzogne taciute, le pose della megalomania troncate, le mummie rinsecchite dei padri perduti, il misero atteggiarsi dei giovani gola di lupo, il furore sulle macerie, il tempo violentato sotto le trave senza tetto, paesaggi nel vetro paralizzati, la libertà resa inservibile dal correre come un forsennato, visi trasformati in maschere vuote, le dita delle ragazze tra i ricci vaganti, dietro la disperazione la fossa cespugliosa del pudore spavaldo, la foresta senza senso. E alla fine di ogni Patria, ogni via, la carenza incarnata, l’eterno esser’ senza Patria.
E perché dalla vergogna accumulata non avevamo scampo, abbiamo lasciato che la collera si sfiammasse sul rogo del sacrificio.
E come incendiari colti in fallo, con un impotente strizzar’ di sopraciglia fuligginose, fissavamo nell’occhio indagatore dell’alba.
|
