Fabó Kinga: A suicidal reflection (Egy öngyilkos tükörkép in English)

Nem saját jogomon vagyok.

Vagyok, amíg lenni enged

a tükrön, ki átellenben

éppen belenéz.

Létem e két véletlennek

– azt nem mondom: köszönöm.

Inkább elszököm. –

Ha elmegy, s lecsúszom róla,

átkerülvén magamon, a túlra:

visszatérhet még belém az élet?

Akarom-e én ennyi feltétel

mentén, ilyen kiszolgáltatottan?

A párom a tükör előtt néz ahonnan

áttol egy tartományon:

nem jövök vissza.

Képemet a tükör mellé teszem.

Tükrön kívül nem létezem.

(Nem megyek vissza. Képemet

a tükör mellett hagyom.

Tükrön kívül nemvagyok.) 

I don't have a right to be.

I'm only allowed to be

for as long as the one before me

looks in the mirror in front of me.

To these two random facts -

I won't say: I owe my being.

I'd sooner be fleeing. -

If she goes and I slide

off her, past me, to the other side:

could life return to me?

Do I want it with these conditions?

and in such a defenseless state?

My partner facing the mirror's plate

looks, pushes me through a domain:

I won't come back. I’ll place

beside the mirror-glass my reflected me.

Outside the glass I’ve ceased to be.

(No going back. I leave

my image by the glass. The gist?

Outside the glass I don't exist.)