Fagyos és sötét a föld. S egyre ridegebb lesz, meglásd, amint majd lassu ütembe’
fordúl
Az Orion-csillagzat kódképe felé. Tapintsd meg göröngyeit is, azok is porosak,
ridegek
S képzeld el: még egere porosabb lesz minden. Mindétig szürkébb lesz a világ,
– mintegy a ridegség
Elönti majd a dolgok leglényegét, lehatol s a por is itt fenn
Mindegyre elhatalmasodik…
S menj most tovább! Képzeld el azt is, hogy már egész fagyott, megállt, megúnta
a vándorlását, megmeredt,
S már itt harsog feletted az apokalipszis száraz kőförgetege, melyben
A fagyott göröngy majd úgy repül, akár a vak madár,
Veri a szél; a forgó-szél veri, tölcsérben forog, avagy a rohanó szélvihar
Lökéseiben csapdos, szárazon kopog és megver…
S képzeld el ezután, hogy itt jártam én, vedd szívem melegét,
Vedd, hogy itt voltam egykor, énekeltem s míly dallamokat! Földnek fekete göröngye
felszállottam
Mélységes éjszakámból sáppadt arccal, fel a nap elé, a fény alá…
S himnuszaimat zengettem feléd! – és harsogtam
S rajtad feledtem szomoru szemeimet: vígasztalan örökkévalóság!
Kakasviadal volt itt s ó minő! Még emlékeznem is! A földnek két röge feltámadt
S egymásnak eredt… Ezernyi pár párviadalban öklözött s hirtelen visszahullt.
Időnként rádmeredtek: Megfoghatatlan! – s kiáltának: íme a megfoghatatlan! s
vérben forgó szemeik
Kimeredtek az iszonyattól… Lobogás volt itt, lázas vacogás, – lélek, ó árva
vándor.
Pornak vándora, – lassan vond ki magad innen, úgy akarom. Ne figyeld a lobogást.
Várj.
Amíg majd befordulunk valamerre valahányan s a felejtés szürke köpenye s a kőzivatar
Betemet s beborít.
