Füst Milán: Az új szobrászhoz!

Hidd el: egy kovácsra már régen gondolok!
Ki magános s egy országútnál tartja műhelyét
És patkolván a sziklás hegyvidék sok zömök állatát:
Ha jő valaki, alázatos ő, de elméjében rátarti és ravasz
S ha fáradt, lepihen és sárga almabort iszik…
 
Barátja alig van, csupán egy hórihorgas pék…
Két korcsmáros arra megyen, rájok sem hederít…
S ha borús az ég és villog a víz, pisztrángot fog a hegyi
patakban…
Rablókkal szigorú… S hová a hollók leűlnek,
Kószál hajadonfővel az alkonyi mezőkön:
 
E kovácsnál, gondoltam, veretek egy hárfát,
– Mert megvolt bennem a vágy, hogy muzsikát tanúljak,
De ennek vége már… – s ezért, ki szobrászi kalapácsért,
régi kovács,
A pőrölyöd sutba vetetted: a kedvemért felejtsd el ez
egyszer busongó világodat s készíts
Tréfás csoportokat inkább, – tar kedvemhez ami illőbb…
Teszem azt: kék kányák fecsegő népét fűzfa koronáján!
 
Mert szép a kidolgozott kőnek nagy tömege – s terved:
Két tüzes ifjú, pallossal levegőben vívó, – szép terv!
De ki lesütött szemmel jár, apró vizeket lel az erdőn:
S ha megitatja vele lelkét, így alkothat kedves remeket!
Lásd most egy méla dallam fuvolára jobban meghat,
Erősebb zenéknek hangos dallamánál…
Tedd meg tehát a kedvemért: a lánykám mostanában oly
borús…
Álmodd meg őt e kedves arcot, tengerszín szemét
S éjszín haját, amint gyürűzve kibomlik, akár a forró füst
karikái…
S képzeld el könnyű kezét s készítsd el aranyból.
 
 
 

Credimi: da tanto che stavo pensando ad un fabbro!
Ad uno solitario, che tiene la sua officina lungo una
strada maestra
E ferrando gli animali tarchiati delle zone montuose:
Se arriva qualcuno, fa il sommesso, ma dentro di sé
è altero e furbo
Se è stanco va a riposare e beve vino di mele giallo…
 
Amici ne ha pochi – solo un fornaio allampanato…
Due locandieri passano di là, non se ne cura…
Se il cielo è annuvolato e l’acqua scintilla, pesca trote  
nel ruscello…
E’ severo con i briganti… Gironzola a capo scoperto
sui prati crepuscolari, dove si posano i corvi:
 
Dal fabbro, pensavo, faccio forgiare un’arpa,
– Perché un tempo provai il desiderio d’imparar musica,
Ma quest’ormai è passato… tu, vecchio fabbro, che hai
rinunciato alla mazza pesante in cambio di un martello
per scultore: dimentica stavolta per me il tuo mesto mondo,
Scolpisci piuttosto dei divertenti gruppi scultorei, – più
consoni al mio umore…
Ad esempio: il popolo ciarliero dei corvi blu in cima al
salice!
 
E’ bella la gran massa di roccia elaborata – è il tuo piano:
Due impetuosi giovani, che combattono con la spada, –
bel progetto!
Ma colui, che nella foresta con gli occhi bassi cammina,
scopre piccole acque:
E se con essa disseta la sua anima, così potrà creare dei
preziosi capolavori!
Vedi, ora m’emoziona di più la melodia trasognata del flauto,
Che l’intensa melodia delle musiche più forti…
Quindi fallo per mio piacere: ultimamente la mia donzella
è così triste …
Raffigurati questo viso caro, gli occhi color mare,
I suoi capelli corvini mentre in riccioli si sciolgono, come
le volute del fumo caldo…
Immagina la sua mano delicata e realizzala in oro.