Füst Milán: The story of my wife the reminiscences of captain Störr. II. (A feleségem története. II. in English)

S ez az, amiről szólani akarok. Mert, hogy nem volt akkor közönyös irántam, ebben biztos vagyok. Érzi azt az ember. Sőt, sőt éppen ezt a jelenetet: a szeme villanását s az arca forróságát szoktam én magam elé idézni, valahányszor rám jött a kételkedés, hogy egyáltalán van-e a képzeletében érdeklődés a személyem iránt.
És most erre is gondoltam. Ezért is nem szóltam semmit, akármilyen boldogtalannak látszott, mikor benyitott hozzám a köpenyében. Semmit se kérdeztem, nem néztem a szemébe, s nem kutattam a titkai után. De más okból sem. A nagy leszámolásokat én sohase szerettem, sem a végleges nyilatkozatokat.
– Ha akarod, még őszintébb leszek – mondta nekem egyszer egy hevesvérű társam a tanfolyamon. S én már akkor is ezt feleltem neki: — Szükségtelen. Olyan nagyon őszinték mi ne legyünk egymáshoz. – És ma is ezt vallom. Mert mi a vége? Minthogy egyik se tud a másik igazával mit csinálni, ki-ki a magáét hangoztatja tovább, s így haladnak párhuzamosan a semmi felé.
S ez még a kisebbik baj. Mert közben hamar el is hangzik a szó… S vannak szavak, amelyek végzetesek, tudjuk, s amellett még csak nem is igazak. Vagy nem egészen. Mert mihelyt kiszalad a száján, hogy nem szeret, vagy ilyesmi, hogy nem tud velem élni – minden eldőlt, mert visszavonhatja-e másnap? Vagyis formákon múlik az élet. – Gyűlölöm – lehet ebben is igazság. Viszont, mihelyt elfogadom a granadai éjszakákat tanulságul, akkor már nemcsak ennyiből állunk. S akkor óvatosnak lenni mégiscsak érdemes.
Különben is, kik azok, akik tökéletesen egymáshoz valók, ki mutat nékem ily boldogokat? Az embernek sokat kell tudni elviselni, mindig és mindenütt a világon, ez az igazság.

And this is just what I am getting at - that she wasn’t at all indifferent then. And it is precisely that scene, that sudden flare-up, that I kept going back to when I felt she might not have any feelings left for me.
Once again I thought of it. And it is the reason why - miserable as she was when she came after me in her robe - I didn’t say anything. I didn’t ask, didn’t look into her eyes, didn’t try to puzzle out her secret. I wouldn’t have, under any circumstances. I never did like showdowns and final pronouncements.
„If you like, I can even be more frank,” a hot-blooded classmate of mine once told me at the academy. And my response even then was: „Don’t bother. Let’s not be that frank with each other.” And I hold to this even today. For where does all that frankness get us? One never really knows what to make of another’s version of the truth; each one of us sticks to his own story, and we proceed alongside of each other, toward a dead end.
Which wouldn’t be half so bad. But certain words may be uttered, fatal words, which may not even be true, or not completely. As soon as she blurts out things like: I don’t love you, I can no longer live with you, the damage is done - she can’t really take it back the next day, can she? It’s those damn conventions again. I hate you, she says. There can be some truth in that. But if those nights we spent in Granada were any indication, the matter was not so simple. And for that reason, it was still better to be cautious.
In any case, where are the people who are perfectly suited for each other? Who will show me these blessed ones? Life, alas, is one long test of endurance.