Eötvös József: Végrendelet

Ha majdan átfutottam

Göröngyös útamat,

S hova fáradtan érek,

A sír nyugalmat ad:

Márvány szobor helyébe,

Ha fenmarad nevem,

Eszméim győzedelme

Legyen emlékjelem.

S ha majd kijőtök néha

S megálltok síromon,

Zengjétek el a legszebb

Dalt néma hantomon.

Magyar dalt, lelkesítőt,

Melynél a szív dobog,

Tán halva is megértem,

S keblem hevűlni fog.

És sírjatok egy könnyet

Barátotok felett:

Dalt érdemelt, mert költő,

Könnyet, mert szeretett.

1848

Quando avrò percorso

La mia strada tortuosa,

Dove stanco giungerò,

Pace mi darà, una tomba:

Se il mio nome sopravivrà,

Bandita sia, la statua di marmo,

Sia la vittoria dei miei ideali,

Della mia vita, il simbolo.

Se a trovarmi venite talora,

Vi attardate alla mia tomba,

Intonate il più bel canto

Ai piedi della mia zolla.

Canto ungherese, infuocato,

Che fa battere tutti i cuori,

Forse udrò anch’io da morto,

E mi si scalderà il cuore.

E versate qualche lacrima

Sul vostro amico:

Canto meritava, perché poeta,

Lacrima, perché ha amato.

1848