Dsida Jenő: Út a Kálváriára

Reszkető, enyhe fény sugárzik.
Egy felhő lassudan megyen.
A lélek fáj, a fény sugárzik.
Valaki ballag a hegyen,
hűs homlokáról fény sugárzik
s szemét lehúnyja - úgy legyen!

Elszállt szerelem illatától
kövér és fűszeres a lég.
Halott szerelem illatából
soha, de sohasem elég.
Bomló szerelem illatából
sejti a szív, hogy itt a vég.

A seb szép csöndesen begyógyult,
- ó, angyalok, bús, kék szeme -
a seb már nem sajog, begyógyult,
- ó, halkan búgó, mély zene! -
a seb már régesrég begyógyult
és mintha mégis vérzene.

Valaki lépked, felfelé tart.
Bozót közt víg madársereg.
Valaki lassan felfelé tart.
Tövisről vérharmat csepeg.
Valaki fel, a csúcs felé tart,
hogy önmagát feszitse meg.

Luce lieve e tremolante splende.
Una nuvola passa lentamente.
L’anima duole, splende la luce.
Qualcuno cammina sul monte,
dalla sua fronte la luce s’irradia,
chiude gli occhi – che così sia!
 
Dal profumo dell’amore svanito
è carica l’aria grassa e speziata.
Dal profumo dell’amore morto
mai e poi mai ce n’è abbastanza.
Dal profumo dell’amore decadente
il cuore intuisce, ch’è giunta la fine.
 
La ferita pian piano s’è rimarginata
- oh, mesti occhi azzurri degli angeli,
la ferita non duole più, s’è rimarginata,
- oh, una musica che risuona piano! -
la ferita da tempo s’è rimarginata
eppur’ come se stesse sanguinando.
 
Qualcuno s’incammina verso l’alto.
Allegro stormo d’uccelli tra la sterpaglia.
Qualcuno lentamente sta salendo.
Dalle spine rugiada di sangue goccia.
Qualcuno s’inerpica verso la cima,
per mettere in croce se stesso.