Demény Ottó: Balassi (Balassi in Italian)

Már nem volt hátra más csak a halál.
Hatalmas lázban lüktetett a seb
s az egykor táncos láb merő üszökben
fertezte még az egyre lassuló vért.
Már nem volt más csak az a fájdalom,
ami elpusztít minden emberséget,
mert olyan emberi, mint a szív árvasága.
Nem látta már Julia gőgös arcát.
Birtokviszály s szerelem nem gyötörte.
Íme - megbékélt végképp mindenekkel,
csak eggyel nem - háborgó költőlelke
követelte jussát még akkor is.
S hogyan, miképp? Támaszkodva könyökre,
vagy hasmánt, mint a földmászó csiga.
A kiszökő könny homályán keresztül,
szemét az izzó könyvlapokra vetve.
Lelkével istenének, tollával a hazának
adózva még a végső percben is:
sóvárogva az örökéletet
fordítani kezdte a legszebb zsoltárt.
 

Oltre la morte non è rimasto nient’altro.
Immersa nella febbre pulsava la ferita,
una volta danzante gamba ora in cancrena
continuava ad infettare il sangue sempre più lento.
Non era rimasto altro solo quel dolore,
che ogni umanità annienta, perché
è così umano, come la solitudine del cuore.
Non vedeva più il viso altero di Julia.
Non ambiva più al possesso del potere e all’amore.
Aveva fatto pace con tutto,
tranne con una cosa – la sua anima da poeta
turbolenta anch’ora pretendeva la sua spettanza.
Come, in che modo? Issato sui gomiti
o sulla pancia, come la lumaca che striscia per terra.
Attraverso il velo delle lacrime,
fissando gli occhi sulle pagine roventi.
Onorando Dio con l’anima, la patria
con la penna sino all’ultimo minuto:
agognando la vita eterna
cominciò a tradurre il salmo più bello.