Csokonai Vitéz Mihály: Pobre Susana, no acampamento (Szegény Zsuzsi, a táborozáskor in Portuguese)

Estve jött a parancsolat
Viola-szín pecsét alatt,
Egy szép tavaszi éjszakán
Zörgettek Jancsim ablakán.

Éppen akkor vált el tőlem,
Vígan álmodott felőlem,
Kedvére pihent ágyában,
Engem ölelvén álmában:

Mikor bús trombitaszóra
Űlni kellett mindjárt lóra,
Elindúlván a törökre;
Jaj! talán elvált örökre!

Sírva mentem kvártélyjáig
S onnan a kertek aljáig.
Indúlt nyelvem bús nótára,
Árva gerlice módjára.

Csákóját könnyel öntöztem,
Gyász pántlikám rákötöztem;
Tíz rózsát hinték lovára,
Százannyi csókot magára.

A lelkem is sírt belőlem,
Mikor búcsút veve tőlem:
"Isten hozzád!" többet nem szólt,
Nyakamba borúlt s megcsókolt.

1802

À noite, a ordem veio,
com selo roxo no seio:
em noite de Primavera,
João chamaram à janela.

De mim, então, se alongou,
comigo, alegre, sonhou:
repousa na cama, brando,
em seus sonhos me abraçando,

quando, no triste clarim,
teve de montar rocim,
turco batalhando já;
ai, não sei se voltará!

Chorando, fui ao quartel,
entre jardins, até ele.
Triste canto soltou língua,
num tom de rola à míngua.

Seu elmo reguei em choro,
com fita preta decoro;
dez rosas dou ao corcel,
cem vezes mais beijos nele.

Também minh' alma chorou,
quando de mim se alongou:
"Adeus!", só disse – pescoço
cobria de beijos grossos.