Csokonai Vitéz Mihály: Alla Speranza (A reményhez in Italian)

Földiekkel játszó
Égi tünemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol untalan.
Sima száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárciszokkal
Végig ültetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zöld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem földbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisült,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

1803

Fata Morgana,
che inganni i mortali,
sembri divinità,
Speranza cieca, falsa!
Ti crea l'infelice
e ti adora come protettore.
Perchè mi inganni ancora?
Perchè mi sorridi?
Perchè il buon umore finto
mi instilli?
Resta dove sei,
mi hai sollecitato,
ti ho creduto
e mi hai ingannato!
 
Nel mio giardino
hai piantato narcisi,
con ruscelli freschi
hai inaffiato i miei alberi,
mi hai coperto
con mille fiori
e la felicità
celestiale mi donavi.
Ogni mattina i miei pensieri
volavano come api verso i fiori.
Mi mancava solo una cosa
per la felicità completa,
il cuore di Lilla ho chiesto
e me l'ha dato il cielo.
 
Ma ahimè, i miei fiori
si sono appassiti,
alberi verdi e ruscelli
si sono essiccati.
La mia gioia di primavera
divenne tristezza d'inverno,
tutto il bello che avevo
ora è di un altro, immeritato.
Oh, magari mi fosse
rimasta Lilla, solo lei,
ora non mi lamenterei,
tra le sue braccia
i miei pensieri
dimenticherei
e gli onori e la fama
non desiderei.
 
Lasciami, Speranza,
lasciami in pace,
tanto questo dolore
mi uccide.
Sento che la mia forza
mi abbandona,
l'anima il cielo,
il corpo la terra desidera.
Per me, il prato è disadorno,
il campo è bruciato,
il boschetto è riarso,
il sole è scomparso.
Belle melodie armoniose,
fantasie colorate,
gioia, speranza, Lilla,
addio a tutte!