Balogh Attila: Óvatos emlékezés XIII.

Most már biztos, hogy van Isten, erdők lángolnak
a radiátorban, óceánok apálya szomorodik
a fürdőkád szélén, és belőlem is
szebb ember bámulja a mázsás, a pupillákat
nyomasztó, a passzív kavicsokat az öregek
szemén.
Amikor még csak leskelődött irántunk az
Isten a vályoggödör árnyékából, akkor boldogan
fürödtem a cigánytelep összes teknőjében,
leányka testvéreim csinosították, simogatták
és szerették az ölüknél felnövő, a
térdek közé gyűrődött szoknyák iránt pimaszul
érdeklődő kisfiút, de a falvak harangjai
és anyám zúgták az áteredő bűnt, a cigánytelepre
tolt ceremóniát és asszisztenciáját az
Istennek és a plébános úrnak tapogatózását
az asszonyok illedelmes meghajlásakor.
Alsóvadász sarkában van egy diszkrét sóhajtású
település, ahol az emberek kényelmetlen
dombokhoz dörzsölik hátukat, amikor
a kedves tetvek szemükig viszketik a
gyöngyöző éhezés reggelét, ahol, ha szül
egy nő, minden asszonynak szülési fájdalmai
vannak, és ragaszkodnak az azóta is titkos
és kibogozhatatlan, a nyakukra, derekukra
tekeredett, az etnikai monotóniát jajgató,
az egyforma magatartású köldökzsinórhoz,
a Mozarttalanított csend történésekor.
Fáradt vagyok, már több mint ötven éve
hazudozom magamnak és az engem rehabilitációs
okból kilesőknek, hogy érdemes az
Ószövetséget folytató Isten arcából finanszírozott
zsolozsmákkal kiénekelni az én arcomat,
és simogatni is talán, aktuálisan és ok
nélkül, hogy a hanyagul megmelegített leves
környékén okos tevékenység a fazék fölé
hajlás, az éhezés szezonjának idején, hogy a
törzsem alól, a bokrok szőrzetét másoló
anyám öléhez lógatódzik az ellustult, a megmelegedést
óhajtó idegen láb, amelyre csak
a speciális szeretet kaptafája és cipője húzható,
és a frizurám is rendes és csinos és így
már kimehetek az utcára, immár büntetlenül.
Bennünket, akkor és ott fölakasztottak,
óvatosan a bordásfalhoz szíjazták a vízszintesség
kényelemével karjainkat, a lábunkra
súlyos pöttyetlenített labdát láncoltak, az állunkra
és a tarkókra rögzített hevederrel felhúzták
a függőlegességig testünket, hogy a
bordák dombjai és az alatta lakó, a csúcsragadozók,
hátunkon egyenesedjenek már ki
végre, mert ennyi torz Krisztus már nem fér
bele a munkaidőbe.
Apám a kórházban felejtette az operációt
hanyagul díszítő Biblia késeit elrejtő testemet,
és sietett a nadrágzsebéből kilógott kolbásszal
kórháztól kórházig, cigányteleptől a
leölt bárányok és az európai disznók színével
színezett, a zsúfolt húsvétkor, a hazát
egekig rugdaló cigányoktól, az idegen templomba,
ügyetlen kutyáktól visszacsikarva a
kolbász sarkát, és anyám nyakáról férfias
csönddel kiemelte a kontyot és csókolta tarkója
gyökerénél bátran az újraszületés, férfira
érvényes mindkettő bibliai fát, és anyám
édes zavarában letekerte az izzó feministaalmát,
és suttogta, nekem is remélve a lehetséges
feltámadást.
Ezzel a fáradsággal már nem tudok mit
kezdeni, figyelmeztet az éjszakai tabletta
gőzéből reggelre kimerészkedő arcom és a
rajzára emlékező párna, hogy a bennem ébredő
ember már halott. Fölöslegesen fáj a fejem,
és hányingerem is csak olcsó diagnózisa
a nyelőcsőben megfulladt, rikácsoló kakas
exhumálásának, irtózom a jóízűen csámcsogó
gyomrátoroktól, ráadásul engedélyem
nélkül simulnak boldogan bosszantani
fülemet csámcsogássukkal. Ifjú koromban
még világított alólam a tavasz titkos
székletét letakaró szerelem, az apukákat
bosszantó és ellenőrzésre uszító sötét folyosón
most már csak én ülök, és köhögni tudom
csupasz színét a sorba rakódott évszakoknak.
Könnyű volt annak a lánynak, akin
nem működött a szerelem immunrendszere,
szerelmes lett minden férfiarcú tükörbe, és
annyira kívánta a szerelmet, hogy az azonos
struktúrájú testeket is körbetáncolta. Amikor
először láttam meztelen nőt, azt hittem, hogy
a lába közt valami ismeretlen állat van, a két
hatalmas csöcsén bogyók leskelődnek, féltem,
de annyira fájt az eső, hogy ölébe bújtam,
s ott alszom még mindig, bepólyázva.

Che Dio esiste, ormai è sicuro, boschi bruciano
nei radiatori, ai bordi della vasca il riflusso degli
oceani s’affligge, da dentro di me, sugli occhi dei
vecchi, i pesanti e le pupille deprimenti inerti sassi,
è un uomo migliore che guarda.
Quando, dall’ombra della fossa fangosa, Dio ci
sbirciava solamente, beatamente facevo il bagno
in tutte le tinozze dell’insediamento zingaro, le mie
sorelle imbellivano, carezzavano e amavano il
ragazzino che cresceva presso il loro grembo, che
per la loro, tra le ginocchia sgualcita gonna,
dimostrava un interesse insolente, ma le campane
dei paesi e mia madre suonavano il peccato originale,
la cerimonia inflitta all’insediamento, la provvidenza
divina e il brancicare del signor parroco, durante
la riverenza rispettosa delle donne.
Nell’angolo del Alsóvadász v’è un insediamento
di discreta presenza, dove gli uomini si strofinano
la schiena sulle colline disagevoli, quando i pidocchi
cari, spingono il sudore stillato dell’inedia mattutina
sino agli occhi, dove, se una donna partorisce,
tutte le donne hanno le doglie, e sono attaccate al,
da sempre segreto e misterioso, sul collo e sulla vite
attorcigliato, la monotonia etnica gemente e lo
stesso atteggiamento tenuto cordone ombelicale,
in occasione del silenzio scevro di Mozart.
Sono stanco, da oltre cinquant’anni ormai, che
mento a me stesso e a coloro che mi sbirciano per
motivi di riabilitazione, che varrebbe la pena di
celebrare con canti funerei il mio viso, con delle
preghiere finanziate dal viso del Antico Testamento
perpetuante Dio, forse anche accarezzare,
attualmente e senza motivo, che nella stagione
dell’inedia è un attività intelligente chinarsi
sulla pentola della minestra con noncuranza
riscaldata, che da sotto il mio tronco, nel grembo
materno penzolante, intorpidita e di calore
desiderosa gamba estranea, sulla quale solo la
forma di piede dell’amore speciale e la sua
scarpa si può calzare, e anche la mia pettinatura
è carina e ordinata, così posso uscire ormai,
impunitamente sulla strada.
Là e allora, ci avevano impiccati orizzontalmente,
ci avevano fissati, per le braccia, sulla spalliera
svedese, delicatamente e con relativa comodità,
sui piedi avevano incatenato delle palle pesanti,
con l’imbracatura fissata alla nuca e al mento
tiravano su verticalmente il nostro corpo, in modo,
che le sporgenze delle costole, e i sotto abitanti
superpredatori potessero finalmente raddrizzarsi
perché tanti Cristi storpi non ci stanno più nel
orario di lavoro.
Mio padre dimenticò il mio, dai coltelli della
Bibbia con noncuranza eseguito intervento
occultante corpo, nell’ospedale, e s’affrettava,
dall’ospedale all’ospedale con la dalla tasca
penzolante salsiccia, dall’insediamento zingaro,
dagli agnelli uccisi e dal colore dei maiali europei
colorati, dai zingari, che durante la Pasqua gremita
sino al cielo scalciavano la patria, nel tempio straniero,
riprendendo forzatamente il pezzo di salsiccia
dai cani imbranati, con un silenzio virile alzò
la crocchia sul collo di mia madre e baciò
coraggiosamente la rinascita alla radice della nuca
e tutti e due alberi biblici valevoli per l’uomo,
mia madre staccò la rovente mela femminista,
e nel suo imbarazzo dolce sussurrava la
resurrezione, augurandola anche per me.
Con questa stanchezza ormai non so che fare,
il mio viso, che riemerge dai vapori della pillola
notturna, e anche il cuscino, che custodisce
la sua impronta, m’avvertono, che l’uomo, che
in me si desta è già morto. Invano mi duole
la testa, anche il senso di vomito non è altro, che
la diagnosi della riesumazione del gallo strozzato
nella mia gola, ho ribrezzo del macinare godereccio
dei panciuti, in più, per urtarmi con il loro macinare,
mi si accostano beatamente all’orecchio, senza
il mio permesso. Quando ero giovane, da sotto
di me s’irradiava ancora l’escremento segreto
della primavera ammantato dall’amore, nei corridoi,
che indispettivano i padri e li istigavano a sorvegliarli,
ormai sto seduto da solo, e sono capace di tossire,
a strati depositato, colore nudo delle stagioni.
Beata era quella ragazza su cui il sistema immunitario
dell’amore non funzionava, s’innamorava d’ogni
specchio avente viso maschile, e desiderava talmente
l’amore, che danzava anche intorno a dei corpi
strutturati allo stesso modo. Quando vidi per prima
volta una donna nuda, credevo, che avesse un animale
sconosciuto tra le gambe, bacche sbirciavano sulla
punta delle due mammelle enormi, avevo paura,
ma la pioggia mi doleva tanto, che mi son rannicchiato
nel suo grembo, ed è là che dormo ancora fasciato.