Balla Zsófia: "Verweile doch!" ("Verweile Doch!" in Italian)

Fényfújta ablakokról a színes szél leomlik.
A hidak fölött friss légtömb, sűrű aszpik.
A prizmafényen ketten mennek át
a tűhidegben egymáshoz sem érve.
Áttetsző februárvég, szétfolyik.

Ez mind azért van, mert ők ketten, ott.
A kávéházban ültek és kinéztek.
Csak most ilyen szép Szt. Rupprecht, a fák,
a Diglas és a hídhideg folyó;
a házak sűrű díszlete csak nékik,
őértük béleli az ég darabját.
Egy macska elhever, bársonyrugó, előttük.

A város lassan átpirult és halló-
távolon kívül minden rohant, magába
pöndörült és elnyúlt.
De ketten, ők,
ott ültek. Körülöttük
a reggel zárványa, akár a kő.

 
Il vento colorato frana sulle finestre illuminate.
Sui ponti massa d’aria fresca, gelatina densa.
Nel freddo pungente, senza toccarsi,
passano in due, attraverso la luce della prisma.
Una diafana fine febbraio si spande.

Tutto questo è solo perché, in quel luogo, loro due.
Stavano seduti al caffè guardando fuori.
San Rupprecht, gli alberi, il caffè Diglas
e il fiume freddo, solo ora son cosi belli;
e la ricca decorazione delle case, solo per loro
riempe lo spicchio del cielo.
Davanti a loro, molla di velluto, un gatto ozieggia.

La città rosseggia piano, e oltre il campo
uditivo, tutto precipita,
si contorce s’allunga.
Ma loro due, loro,
stavano là, seduti. Intorno a loro,
il mattino, che li incorpora come una pietra.