Balla Zsófia: Il cielo e la terra (Ég és föld in Italian)

Még látható, ahogy a réz eget

nyers, grafitszürke felhők benövik,

akár a vadhús; fenn kinézeget

egy-egy pászma. Elernyed, megtörik.

Fordul a táj. Sivalkodó vonat

láthatárán ott ég az ég tovább -

fényes fémjén tűzzománc bevonat

a glóriát sugárzó fénynyaláb.

A vérmes századot átfúrtuk, mint a féreg:

berogy a múlt a magán-alagút felett.

A történelmet elfedik a törmelékek.

Rönkholtak alvilága fűti a gyepet.

Mire a mélységből az ég alá kiérek,

robogva életemből irgalmatlanul,

kihűlnek fájdalmak, szavak, vidékek:

arcom elé a szürke felhőpenge hull.

E’ ancora visibile, come le nuvole grigio

scure, come una cheloide, ricoprono

il cielo ramato; lassù s’affaccia qualche

fascia di luce. Si fiacca, si spezza.

Si cambia il paesaggio. Sull’orizzonte del treno

stridente il cielo continua a bruciare –

sul suo metallo lucido, il rivestimento di smalto

a fuoco è una fascia di luce, che irradia la gloria!

Abbiamo trafitto il secolo sanguinoso come

i vermi: il passato si collassa sulle proprie gallerie.

La storia si ricopre di frantumi.

L’inferno dei morti riscalda il prato.

Per quando dalla profondità, scappando senza

tregua dalla mia vita, sbuco sotto il cielo,

si raffreddano i dolori, le parole, i paesaggi:

davanti il mio viso cade una lama grigia di nuvola.