A darvaknak szól (Hungarian)
1
Mindennap jó reggel ezen repültök el
szóldogálván, darvaim!
Reátok néztemben hullnak keservemben
szemeimből könyveim,
Hogy szép szerelmesem jut eszembe nékem,
megújulnak kínjaim.
2
Látom, utatokot igazítottátok
arra az ország felé,
Azholott az lakik, víg szívemet aki
őmagánál rekeszté.
Valaha énrólam, ki híven szolgáltam,
vallyon emlékezik-é?
3
Bujdosom, mint árva, idegen országba
veszettül, mint szarándok,
Ruhámban sötét színt, szívemben szörnyű kínt
viselek én, úgy gyászlok,
Szárnyam nincs, mint néked, kin mehetnék véled
ahhoz, akit óhajtok.
4
Szárnyad vagyon, repülsz, szinte ott szállsz le, ülsz
földében, hol akarod,
Te szomjúságodot szép forrásból csorgott
tiszta vizével oltod,
Örömem környékét, az ő lakóhelyét:
Paradicsomot látod.
5
De ne siess, kérlek, tőled hadd izenjek
néki rövid beszéddel,
Vagy ha az nem lehet, csak írjam nevemet
mellyedre fel véremmel,
Kin megesmérhesse, hogy csak őérette
tűrök mindent jó kedvvel.
6
Ádjon az jó Isten néki egészséget,
víg és hosszú életet,
Mint mezők virággal, tündökljék sok jókkal,
áldja mindennel őtet;
Nyomán is tavasszal teremjen rózsaszál,
s keserüljön éngemet!
7
Sok háborúimban, bujdosó voltomban,
midőn darvakat látnék
Szép renden repülni s azfelé halanni,
hol szép Julia laknék,
El-felfohászkodván s utánok kiáltván
tőlük én így izenék. |
An die Kraniche (German)
Kraniche in Schwärmen
ziehn mit lautem Lärmen
jeden Morgen hier vorbei.
Wenn ich euch erblicke,
bricht mein Herz in Stücke,
und die Tränen fließen frei.
Fühl ich doch im Innern
schmerzliches Erinnern,
und die Wunden brennen neu. Über einer Lichtung
kann ich sehn die Richtung,
die ihr nehmt zur Heimat hin,
wo die Schöne, Hehre
wohnt, die ich verehre,
meines Herzens Königin.
Ob sie ihren alten
Diener noch behalten
hat in ihrem stolzen Sinn? Ohn einen Gefährten
zieh auf fremden Fährten
ich, verirrter Pilgersmann.
Schwarz will ich mich kleiden,
Schmerz muß ich erleiden,
mehr als einer sagen kann.
Wenn ich Schwingen hätte,
flög ich um die Wette
rasch mit euch zu ihr hinan. Könnt ich mit euch, Vögeln,
durch die Lüfte segeln,
niedergehn an jedem Ort.
Für den Durst sind Quellen
da an vielen Stellen,
trinken und dann weiter fort...
Flügel hab ich keine,
ihr laßt mich alleine,
ihr nur seht sie wieder dort. Kraniche, verweilet,
wenn ihr noch so eilet,
einen Dienst mir dennoch tut.
Wenn nur einer bliebe,
daß ich schnell ihm schriebe
meinen Namen hin mit Blut
auf die Brust als Zeichen,
es muß sie erweichen,
wenn sie weiß, ich bin ihr gut. Möge Gott ihr geben
frohes, langes Leben,
niemals kenne sie die Not.
Wie ein Blumengarten
prangt mit allen Arten,
solche Sommer schenk ihr Gott.
Unter ihren Füßen,
sollen Rosen sprießen -
mag sie glauben, ich sei tot... Wenn auf weiten Fahrten,
die des Kriegsmanns harrten,
Kraniche im Flug ich sah,
in gar schönen Zügen
nach der Heimat fliegen
hin zu meiner Julia.
Riß mich mit das Sehnen,
und mit hellen Tönen
sandt ich meinen Eid hin: ja! |
