Babits Mihály: Før påske (Húsvét előtt in Norwegian)
|
|
Húsvét előtt (Hungarian)S ha kiszakad ajkam, akkor is, e vad, vad március évadán, izgatva bellül az izgatott fákkal, a harci márciusi inni való sós, vérizü széltől részegen, a felleg alatt, sodrában a szörnyü malomnak:
ha szétszakad ajkam, akkor is, ha vérbe lábbad a dallal és magam sem hallva a nagy Malom zugásán át, dalomnak izét a kinnak izén tudnám csak érzeni, akkor is - mennyi a vér! - szakadjon a véres ének!
Van most dicsérni hősöket, Istenem! van óriások vak diadalmait zengeni, gépeket, ádáz munkára hülni borogatott ágyuk izzó torkait: de nem győzelmi ének az énekem, érctalpait a tipró diadalnak nem tisztelem én, sem az önkény pokoli malmát:
mert rejtek élet száz szele, március friss vérizgalma nem türi géphalált zengeni, malmokat; inkább szerelmet, embert, életeket, meg nem alvadt fürge vért: s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is ez inni való sós vérizü szélben, a felleg alatt, sodrában a szörnyü Malomnak,
mely trónokat őröl, nemzeteket, százados korlátokat roppantva tör szét, érczabolát, multak acél hiteit, s lélekkel a testet, dupla halál vércafatává morzsolva a szüz Hold arcába köpi s egy nemzedéket egy kerék- forgása lejárat:
én mégsem a gépet énekelem márciusba, most mikor a levegőn, a szél erején érzeni nedves izét vérünk nedvének, drága magyar vér italának: nekem mikor ittam e sós levegőt, kisebzett szájam és a szók most fájnak e szájnak:
de ha szétszakad ajkam, akkor is, magyar dal március évadán, szélnek tör a véres ének! Én nem a győztest énekelem, nem a nép-gépet, a vak hőst, kinek minden lépése halál, tekintetétől ájul a szó, kéznyomása szolgaság, hanem azt, aki lesz, akárki, ki először mondja ki azt a szót, ki először el meri mondani, kiáltani, bátor, bátor, azt a varázsszót, százezerek várta lélekzetadó szent embermegváltó, visszaadó, nemzetmegmentő, kapunyitó, szabadító drága szót, hogy elég! hogy elég! elég volt!
hogy béke! béke! béke! béke már! Legyen vége már! Aki alszik, aludjon, aki él az éljen, a szegény hős pihenjen, szegény nép reméljen. Szóljanak a harangok, szóljon allelujja! mire jön uj március, viruljunk ki ujra! egyik rész a munkára, másik temetésre adjon Isten bort, buzát, bort a feledésre!
Ó béke! béke! legyen béke már! Legyen vége már! Aki halott, megbocsát, ragyog az ég sátra, Testvérek, ha tul leszünk, sohse nézünk hátra! Ki a bünös, ne kérdjük, ültessünk virágot, szeressük és megértsük az egész világot: egyik rész a munkára, másik temetésre: adjon Isten bort, buzát, bort a feledésre!
|
Før påske (Norwegian)Også om mine leber skulle sønderrives i denne vill-ville marstid, i feber med de febrile trær beruset av den martialske mars' velsmakende salte, blodbitre vind under skyene, mellom den gresselige mølles stener:
Også om mine leber skulle sønderrives og sangen lar dem blodoverskylle og jeg, døv av den rasende mølles dur, av mine sangers smak kun får kjenne kvalens bitterhet, hvor meget blod det allikevel rinner må blodsangens strømmer tone!
Nå finnes det helter å prise, min Gud! kjempers blinde triumfer å rose maskiner å smigre og de glødende svelg, kanoner kjølt ned med kompresser til dødens bruk, men min sang er ikke seierens, hverken vil jeg ære den stampende triumfs jernsåler eller helvetes mølle av vold:
For hundre sukk av skjult liv og mars' friske blodbølge tillater ikke å besynge maskindød og dødsmøller, bare mennesker, kjærlighet og liv, og det utspilte, raske blod. Også mine leber skulle sønderrives i denne godfriske, blodbitre salte vind under skyene mellom den gresselige mølles stener,
som søndermaler troner og nasjoner splintrer århundregamle skranker til spon, likeledes fortiders jernsøm av stålsatt tro som til blodige filler sammen river kropp og sjel til en dobbel død, spytter den kyske måne i ansiktet, bringer en hel generasjon med en eneste omdreining under hjulet:
Jeg vil allikevel ikke berømme maskiner, nå i mars, når man i luften, gjennom vindens makt får kjenne den fuktige smak av vårt blods saft, av vårt dyrebare ungarske blods drikk. Sår ble min munn av denne salte vindens skjenk og ordene smerter meg nå.
Selv om mine leber skulle sønderrives i den ungarske sangs mars, bryter blodsangen opp i vinder. Jeg besynger ikke seieren, ikke menneskemaskinen, den forblindede helt, hvis håndtrykk innebærer slaveri, men den - hvem som helst - som vil komme,
og som den første sier hint ord, som den første våger si det høyt, rope det ut, den modige, den tapre, trylleordet, ventet av hundretusener, det pustgivende, hellige, menneskeforløsende, gjengivende, nasjonsreddende, portsprengende, befriende kostbare ord: At det er nok nå! Nok! Endelig nok!
At freden må komme! Fred! Fred! Endelig fred! At vår kval er forbi! Sov nå, den som vil, og den som lever, skal leve. Helten vil få ro og folket skal få håp. Alle klokker skal nå rope halleluja. Til den nye mars oppstår skal vi blomstre i fryd, arbeid og grav være hver av oss tilmålt. Gud gi oss vin og hvete, vin for å kunne glemme!
O fred, fred! Var det endelig fred og vår kval forbi. Den som er død tilgir, ser himmelen blåne. Brødre, er det først bak oss skal ingen mer se seg tilbake, aldri mer spørre efter skyld, blomster skal vi plante, elske og da forstå vår verden fullstendig! Arbeid og grav være hver av oss tilmålt. Gud gi oss vin og hvete, vin for å kunne glemme!
|
