Arany János: Maisilüdimine (Tengeri-hántás in Estonian)

Ballada

Ropog a tűz, messze süt a vidékre,
Pirosan száll füstje fel a nagy égre;
   Körülállja egynehány fa,
   Tovanyúlik rémes árnya;
   S körül űli a tanyáknak
   Szép legénye, szép leánya.

"Szaporán, hé! nagy a rakás; mozogni!
Nem is illik összebúva susogni.
   Ki először piros csőt lel,
   Lakodalma lesz az ősszel.
   - Tegyetek rá! hadd lobogjon:
   Te gyerek, gondolj a tűzzel.

- Dalos Eszti szép leány volt, de árva.
Fiatal még a mezei munkára;
   Sanyarú volt beleszokni:
   Napon égni, pirosodni,
   - Hüvös éj lesz, fogas a szél! -
   Derekának hajladozni.

Deli karcsú derekában a salló,
Puha lábán nem teve kárt a talló;
   Mint a búza, piros, teljes,
   Kerek arca, maga mellyes,
   - Teli a hold, most buvik fel -
   Az egész lyány ugyan helyes.

Tuba Ferkó juhot őriz a tájon:
Juha mételyt legel a rossz lapályon,
   Maga oly bús... mi nem éri?
   Furulyája mindig sí-ri,
   - Aha! rókát hajt a Bodré -
   Dalos Esztert úgy kiséri.

Dalos Eszti - a mezőre kiment ő,
Aratókkal puha fűvön pihent ő;
   De ha álom ért reájok,
   Odahagyta kis tanyájok'
   - Töri a vadkan az "irtást" -
   Ne tegyétek, ti leányok!

Szederinda gyolcs ruháját szakasztja,
Tövis, talló piros vérit fakasztja;
   Hova jár, mint kósza lélek,
   Ha alusznak más cselédek?...
   - Soha, mennyi csillag hull ma! -
   Ti, leányok, ne tegyétek.

Tuba Ferkó a legelőt megúnta,
Tovahajtott, furulyáját se fútta;
   Dalos Eszter nem kiséri,
   Maga halvány, dala sí-rí:
   - Nagy a harmat, esik egyre -
   Csak az isten tudja, mér' rí.

Szomorún jár, tébolyog a mezőben,
Nem is áll jól semmi dolog kezében;
   Éje hosszú, napja bágyadt,
   Szive sóhajt - csak egy vágyat:
   - De suhogjon az a munka! -
   Te, halál, vess puha ágyat.

Ködös őszre vált az idő azonban,
Törik is már a tengerit Adonyban;
   Dalos Eszter csak nem jött ki:
   Temetőbe költözött ki;
   - Az a Lombár nagy harangja! -
   Ne gyalázza érte senki.

Tuba Ferkó hazakerűlt sokára,
Dalos Esztit hallja szegényt, hogy jára;
   Ki-kimén a temetőbe
   Rossz időbe', jó időbe':
   - Kuvikol már, az ebanyja! -
   "Itt nyugosznak, fagyos földbe."

Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon,
Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon,
   Muzsikát hall nagy-fenn, messze,^[*]
   Dalos Eszti hangja közte,
   - Ne aludj, hé! vele álmodsz -
   Azt danolja: "gyere! jöszte!"

Nosza Ferkó, felszalad a boglyára,
Azután a falu hegyes tornyára;
   Kapaszkodnék, de nem éri,
   Feje szédűl: mi nem éri?...
   - Tizenkettőt ver Adonyban:
   Elég is volt ma regélni. -"

Lohad a tűz; a legények subába -
Összebúnak a leányok csuhába;
   Magasan a levegőben
   Repül egy nagy lepedő fenn:
   Azon ülve muzsikálnak,
   Furulyálnak, eltünőben.

^[*] Mezőn háló emberek sokszor vélnek magasan a légben felettük áthúzódó kísértetes zenét hallani, a (daemoni) zenészek valami nagy, kiterült ponyván repülnek tova. - A. J.

Ballaad

Tuli praksub, kuma paistab kaugele,
punast suitsu tõuseb üles kõrgele;
mõni puu ta ümber seisab,
hirmsat musta varju heidab;
tule ümber koos on küla
kaunid peiud, kaunid peiad.

„Laske käia! Suur on kuhi: üks ja kaks!
Aega pole kaelakuti sosinaks.
Kes saab tõlviku, mis punab,
juba sügisel teeb pulmad.
— Tooge hagu! Lõke loitku,
väike tüdruk, valva tuld sa.

— Laulu-Eszti oli ilus vaenelaps,
põllutööst tal üle veel ei käinud jaks;
raske oli harjutada,
päikses ihu kõrvetada,
— külmaks kisub, tuul on vinge! —
habrast pihta kõverdada.

Nõtket pihta sirbid tal ei vaevanud,
pehmeid taldu tüükad veel ei piinanud;
nägu ümar, rinnad kõrged
nagu küpsel nisukõrrel
— kuu on täis, nüüd roomab peitu —
neiu oli aus ja õige.

Tuvi-Ferkó lambaid hoiab nõlvakul,
lambad ussikarja kehval villakul,
ise nukker… tea, kas maksab?
Vilepillgi aina nutab,
— Bodré ajab rebast taga —
kui ta Laulu-Esztrit saadab.

Laulu-Eszti — põllule läks välja ta,
lõikajate juurde heitis puhkama;
ent kui uni saabus nendel,
küla taha jooksis kergelt,
— metsseakari tuhnib „kütist” —
neiud, ärge seda tehke!

Marjaokstes linast kleit tal rebeneb,
okkad-tüükad kiskvad sääred verele;
kus ta käib kui kurjad vaimud,
kui kõik sulased on uinund?…
— Oi, kui palju tähti sajab! —
Ärge seda tehke, neiud.

Tuvi-Ferkót tüüdanud on rohumaa,
otsib uut ja pilligi ei puhu ta;
Esztril, kes ei käi ta kõrval,
nahk on kalbe, laulud kurvad:
— kastet palju, muudkui langeb —
jumal teab vaid, miks ta nutab.

Nukrameelselt kõnnib, uitab väljadel,
ükski töö ei tule enam välja sel;
öö on pikk ja päev on poolik,
süda ohkab — üht vaid soovib:
— vuhisegu töö te kätes! —
surm, tee mulle pehme voodi.

Sügisudu maale laskus üleöö,
Adonyis on käsil juba maisitöö;
Laulu-Eszter eal ei tule:
kolis ära kalmistule;
— kell lööb kõlksu, see on Lombár! —
andke andeks kadunule.

Tuvi-Ferkó kauaks ajaks koju läks,
kuulis, kuidas vaesel Laulu-Esztril läks;
surnuaiale teeb käike,
sadagu või paistku päike:
— huikab juba, tõotab häda! —
„Puhkavad siin mullas jäises.”

Ferkó ise sängis ei saa uinuda,
kinnisilmi täiskuu valgel jalutab;
kõrgelt-kaugelt pillimänge*
sekkub Laulu-Eszti häälde,
— lahti maast! Näed unes teda —
laulab nii, et: „Tule! Lähme!”

Ferkó jookseb otse üles künkale,
küla kellatorni otsa viib ta tee;
roniks veel kolm-neli vaksa,
pea käib ringi: tea, kas maksab?…
— Adonyis lööb kaksteist korda,
kauem rääkida ei jaksa. —”

Tuli raugeb; poisid kasukatele,
neiud õlgedele teevad aseme;
kõrgel õhus teispool pilvi
lendab lina, sellel pilli
puhutakse mõtiskledes
unenäos või suisa ilmsi.

*Väljas magavad inimesed arvavad sageli, et kuulevad pea kohal õhus läbitungivat kummituste muusikat ja (deemonlike) muusikute lendamist mingis suures, laias parves. J. A.