Arany János: Dante

Állottam vizének mélységei felett,
Sima volt a fölszín, de sötét, mint árnyék;
Alig mozzantá meg a rózsalevelet,
Mint rengéskor a föld, csak alig hullámlék.
Acéltiszta tükre visszaverte híven
A külső világot - engem is: az embert;
De örvényeibe nem hatott le a szem,
Melyeket csupán ő - talán ő sem - ismert.

Csodálatos szellem! egy a mérhetetlen
Éggel, amely benne tükrödzik alattam!
Egy csak a fönségben és a terjedetben
És mivel mindenik oly megfoghatatlan.
Az ember... a költő (mily bitang ez a név!)
Hitvány koszorúját, reszketvén, elejti
És, mintha lábait szentegyházba tenné,
Imádva borul le, mert az Istent sejti. -

E mélység fölött az értelem mér-ónja,
Mint könnyű pehelyszál, fönnakad, föllebben:
De a lélek érzi, hogy az örvény vonja,
S a gondolat elvész csodás sejtelemben.
Nem-ismert világnak érezi nyomását,
Rettegő örömnek elragadja kéje,
A leviathánnak hallja hánykodását...
Az Ur lelke terült a víznek föléje.

Lehet-é e szellem az istenség része?
Hiszen az istenség egy és oszthatatlan;
Avagy lehet-é, hogy halandó szem nézze
A szellemvilágot, teljes öntudatban?
Évezred hanyatlik, évezred kel újra,
Míg egy földi álom e világba téved,
Hogy a hitlen ember imádni tanulja
A köd oszlopában rejlő Istenséget.

Stál som nad vôd jeho hlbinami; hladký
bol ich povrch, ale súmrakom sa šeril,
sotva ružolístkom hnul, jak zeme matky
hruď v čas triašky, leda i len vlnky sčeril.
Zrkadlom, sťa oceľ, verne odrážaly
svet — i mňa: človeka; no k dnu dozrieť stálych
krútňav ich, sa márne oči namáhaly:
tie len on znal — hádam ni on — nepoznal ich.

Podivný duch, roveň nesmiernemu nebu,
v ňom čo podo mnou sa uzerá tak sdielne;
jemu roveň len na rozsah, na velebu,
i že každé je tak nepochopiteľné.
Človek ... básnik (och, to meno potlkavé!)
upustí svoj lichý venček, strnúc v duši,
i jak do kostola bol by vkročil práve,
vzývajúc si kľakne, lebo Boha tuší. —

Nad tých hlbín bezdnom olovničná váha
umu perím utkvie, zvirgá vo závrati:
ale duša cíti, ako vír ju tiaha,
a myšlienka v divnej predtuche sa ztratí.
Neznámych sfér cíti nátlak, ustráchaná
radosť unáša ju svitu peruťami,
počuje sa hádzať-zmietať leviatana,
špľachtať... Duch Boží sa rozpäl nad vodami.

Môž’-li duch ten božstva časť byť? Veď to jedno
je, ni nepodlieha deľbe na atómy;
abo či môž’ oko smrteľníka biedno
spatriť ducha svet pri plnom povedomí?
Tisícročie zájde, nové svitne v jase,
jeden kým sen nebies zblúdi v ľudské množstvo,
neverný by_; človek priučil sa zase
vzývať v stĺpe chmáry utajené Božstvo.