Arany János: Walesi bardid (A walesi bárdok in Estonian)

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
A walesi tartomány.

Van-e ott folyó és földje jó?
Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
A pártos honfivér?

S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt'
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?

Felség! valóban koronád
Legszebb gyémántja Wales:
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne lelsz.

S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sír.

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
És néma tartomány.

Montgomery a vár neve,
Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,
Vendégli a királyt.

Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,
Hogy nézni is tereh;

S mind, amiket e szép sziget
Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr
Túl messzi tengeren.

Ti urak, ti urak! hát senki sem
Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!... ti Wales ebek!
Ne éljen Eduárd?

Vadat és halat, s mi az ég alatt
Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
Belül minden nemes.

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim -
Elő egy walesi bárd!

Egymásra néz a sok vitéz,
A vendég Wales urak;
Orcáikon, mint félelem,
Sápadt el a harag.

Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehelet megszegik. -
Ajtó mögül fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.

Itt van, király, ki tetteidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.

"Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!

Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sírva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!"

Máglyára! el! igen kemény -
Parancsol Eduárd -
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
S belép egy ifjú bárd.

"Ah! lágyan kél az esti szél
Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.

Ne szülj rabot, te szűz! anya
Ne szoptass csecsemőt!..."
S int a király. S elérte még
A máglyára menőt.

De vakmerőn s hívatlanul
Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez íge hallatik:

"Elhullt csatában a derék -
No halld meg Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly walesi bárd.

Emléke sír a lanton még -
No halld meg Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng walesi bárd."

Meglátom én! - S parancsot ád
Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegül,
Minden walesi énekest!

Szolgái szét száguldanak,
Ország-szerin, tova.
Montgomeryben így esett
A híres lakoma. -

S Edward király, angol király
Vágtat fakó lován;
Körötte ég földszint az ég:
A walesi tartomány.

Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba walesi bárd:
De egy se bírta mondani
Hogy: éljen Eduárd. -

Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal
London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
Ha bosszant bármi nesz!

Áll néma csend; légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik:
"Fejére szól, ki szót emel!
Király nem alhatik."

Ha, ha! elő síp, dob, zene!
Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
A walesi lakoma...

De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát. (*)

1857

(*) A történelem kétségbe vonja, de a mondában erősen tartja magát, hogy I. Eduárd angol király, Wales tartomány meghódítása (1277) után, ötszáz walesi bárdot végeztetett ki, hogy nemzetök dicső  múltját zöngve, a fiakat föl ne gerjeszthessék az angol járom lerázására. A.J.

Kuningas Edward Inglismaalt
sörgib hallil ratsul:
„Las vaatan,” ütleb, „mis on väärt
minu Walesi valdus.”

Kas jõge on seal, kas maa on hea,
niidul rohi tihe?
Kas on kastnud seda poegade
veri mässuline?

Kas rahvas, loodud Jumalast,
on õnne, rõõmu täis
ja higist märg kui künnihärg,
kes tema ikkes käib?

„Oo, majesteet, su krooni sees
Wales on kauneim teemant:
seks jõed ja maad, head karjamaad,
orud-mäed ta teevad.

Ja rahvas, loodud Jumalast,
on seal nii õnnis, Sire!
On iga laut kui tühi haud
ja tare vait kui hiir.”

Kuningas Edward Inglismaalt
sörgib hallil ratsul:
ta ümber vait on iga paik,
tumm on terve valdus.

Montgomery on loss, kus saab
öömaja kuningas;
Montgomery on peremees,
kes teda kostitab.

Liha ja kalu, maiuspalu
sada teenrit toovad,
suu ja silma kiusatusi —
vaadatagi koormav;

sealt kõike saab, mis kaunis saar
söögiks-joogiks jagab;
vaat veini täis, mis vahus käis
kaugel mere taga.

„Te, härrased, härrased! Igaüks
on klaasi tõstma arg?
Te, Walesi penid! Kuhu jääb
„elagu Eduard”?

Liha ja kalu, laudade ilu,
hõrgutisi kõiki
näen: kuid sisimas on saatan
iga siinne mõisnik.

Te, härrased, penid kõlvatud!
„Elagu Eduard”
miks puudub? Kes mu tegusid
küll kiidaks — siia, bard!”

Üksteise otsa vaatavad
võõrad Walesi härrad;
näod nagu hirmust kahvataks
vihavimma pärast.

Jutt kurku jääb ja murdub hääl,
hingamine lakkab,
kui uksel nagu valge tui
hall bard pihta hakkab.

„Siin on see, kes su tegusid
kiidab,” ütleb tema;
relv kõlksub, koolja koriseb —
pill lööb helisema.

„Relv kõlksub, koolja koriseb,
päike upub verre,
hais öiseid kiskjaid meelitab:
sina tegid selle!

Meist tuhanded on lõigatud
auna moodi virna
ning elav korjab nuttes päid:
seda tegid sina!”

„Marss tuleriidale! Liig karm,”
nii käsib Eduard. —
„Me laul peab pehmem olema;”
ja tuleb üks noor bard.

„Ah! Pehmehuulne õhtutuul
Milfordi lahele
viib neitsi nuttu leskede
kaebuste vahele.

Neid, ära orja sünnita,
amm, ära imeta!…”
Kuningas viipab. Kohtas veel
üht tulle minejat.

Hulljulge kutsumata mees
tõuseb kolmandana,
laul kobsa keeltel heliseb,
nõnda kostab sõna:

„On vapper sõjas langenud —
no kuule, Eduard:
kes sinu nime ülistaks,
ei oleks Walesi bard.

Veel nutab lautol mälestus —
no kuule, Eduard:
on sulle needus iga laul,
mis laulab Walesi bard.”

„Saab näha!” annab kuningas
käsu kohutava
ja kõiki Walesi laulikuid
ootab tapalava!

Ta teenrid välja tormavad,
maad mööda laiali.
Montgomery suur pidusöök
niimoodi lõppeski. —

Kuningas Edward Inglismaalt
traavib hallil ratsul:
ta ümber põleb taevas, maa:
terve Walesi valdus.

Läks lauldes tulle kindlasti
ka viiesajas bard:
ei suutnud ükski ütelda
„elagu Eduard”. —

„Haa, haa! Mis mühiseb?… Mis laul
käib öises Londonis?
Lordmajori ma üles poon,
kui kostab veel üks piiks!”

Tumm vaikus; kärbeski ei tee
toas, õues suminat:
„See kaotab pää, kes tõstab häält!
Ei uinu kuningas.”

„Haa, haa! Kus pasun, vile, trumm?
Las kaigub päeval, ööl:
mu kõrvu karjub needusi
too Walesi pidusöök…”

Ent üle trummi, vilede
ning üle sarveloo
märtrite laulu müristab
viissadahäälne koor.*

*Ajalugu seab selle kahtluse alla, aga muistendis püsib kindlalt, et Inglise kuningas Edward I hukkas pärast Walesi provintsi vallutamist (1277) viissada Walesi bardi, et nad ei saaks oma rahvuse õilsat minevikku ülistades oma poegi õhutada Inglise iket maha raputama. J. A.