Ujević, Tin Augustin: Mindennapos kesergés (Svakidašnja jadikovka in Hungarian)

Kako je teško biti slab, 
kako je teško biti sam, 
i biti star, a biti mlad ! 
I biti slab, i nemoćan 
sam bez igdje ikoga, 
i nemiran, i očajan. 
I gaziti po cestama, 
i biti gažen u blatu, 
bez sjaja zvijezde na nebu. 
Bez sjaja zvijezde udesa 
sto sijaše nad kolijevkom 
sa dugama i varkama. 
--O Bože, Bože, sjeti se 
svih obećanja blistavih 
što si ih meni zadao. 
O Bože, Bože, sjeti se 
i ljubavi, i pobjede 
i lovora i darova. 
I znaj da Sin tvoj putuje 
dolinom svijeta turobnom 
po trnju i po kamenju, 
od nemila do nedraga, 
i noge su mu krvave, 
i srce mu je ranjeno. 
I kosti su mu umorne, 
i duša mu je žalosna, 
i on je sam i zapušten. 
I nema sestre ni brata, 
i nema oca ni majke, 
i nema drage ni druga. 
I nema nigdje nikoga 
do igle drača u srcu 
i plamena na rukama. 
I sam i samcat putuje 
pod zatvorenom plaveti, 
pred zamračenom pučinom, 
i komu da se potuži? 
Ta njega nitko ne sluša, 
ni braća koja lutaju. 
O Bože, žeže tvoja riječ 
i tijesno joj je u grlu, 
i željna je da zavapi. 
Ta besjeda je lomača 
i dužan sam je viknuti, 
ili ću glavnjom planuti. 
Pa nek sam krijes na brdima, 
pa nek sam dah u plamenu, 
kad nisam krik sa krovova ! 
O Bože, tek da dovrši 
pečalno ovo lutanje 
pod svodom koji ne čuje. 
Jer meni treba moćna riječ, 
jer meni treba odgovor, 
i ljubav, ili sveta smrt. 
Gorak je vijenac pelina, 
mračan je kalež otrova, 
ja vapim žarki ilinštak. 
Jer mi je mučno biti slab, 
jer mi je mučno biti sam 
(kada bih mogao biti jak, 
kada bih mogao biti drag), 
no mučno je, najmučnije biti već star, a tako mlad!

Milyen nehéz gyengének lenni,
milyen nehéz egyedül lenni
és öregen fiatalnak lenni!
És gyengén, tehetetlenül,
elhagyatottan, egyes egyedül,
nyugtalanul és megtörten élni.
És csillagfény nélkül,
sárba taposottan
járni az országutakat.
A bölcső felett szivárványként
ragyogó hulló csillagok
csillogása nélkül.
-- Ó Istenem, Istenem,
nekem adott igéreteid
jussanak eszedbe.
Ó Istenem, Istenem, a szerelmek
és győzelmek és babérkoszorúk
és ajándékok is jussanak eszedbe.
És tudd sivár völgykatlanokban
tüskéken és köveken,
megpróbáltatásokon innen és túl
menetel Fiad,
és lábai véresek,
és szíve sebesült.
És fáradt a csontváza,
és szomorú a lelke,
és elhagyatott.
Nincs nővére, fivére,
se apja, se anyja,
se kedvese, se barátja.
És sehol senki
csak szedertüske a szívben
és láng a tenyéren.
És a kék boltív alatt,
az elsötétített tér előtt
magára hagyatottan utazva
kinek panaszkodhatna?
Senki sem hallgatja,
még a bolyongó cimborák se.
Ó Istenem, szavaid perzselnek
és megakadnak a torokban,
segítségért kiáltanának.
Máglya ez a beszéd
és kötelességem kiáltani
vagy parázsként fellobbanni.
Hát tűzfészek legyek a hegyekben,
legyek sóhaj a lángokban,
ha már nem vagyok rikoltás a tetőkről!
Ó Istenem, csak érjen már
véget ez a vándorlás
a süket boltív alatt.
Mert kemény igére,
mert feleletre van szükségem
és szerelemre vagy szent halálra.
Fanyar az ürömkoszorú,
sötét a méregkehely,
forró áldás havára vágyok.
Mert nehezen viselem puhányságom,,
mert nehezen viselem magányom,
(ha újra erős lehetnék,
ha újra kedves lehetnék),
még fiatalosan keserves, nagyon keserves az öregség!