Softić, Faiz: Zlatine suze

Sretnem te, ponekad.
Ponekad dođeš.
Ponekad čak se i osmjehneš
uprazno, nikome,
ulicom kad prođeš,
sele moja.
U pustinji od sobe
zaboravljene igračke
svezane o klin.
Promaha u haljinama
gdje je spavao
tvoj sin.
Sad pucanj svaki
ko da doziva tebe.
Sunce se u suzu slilo.
Zima se za zimu veže –
pod zemlju ljeto se skrilo.
Ime Mirsadovo
ponekad izleti na avliju
zastrtu očima tvojim.
U pustinji od sobe
zaboravljene igračke
svezane o klin,
a tamo u bašti međ hiljadu lijeha,
u haljinama svilenim,
kao svat,
tvrdo zaspao
tvoj sin.

Összefutunk, elvétve.
Néha hozzánk jössz.
Hugim,
mikor keresztülszeled az utcát,
elvétve még el is mosolyodsz,
a semmibe, senkire.
Szegre akasztva lógnak
a szobasivatagban
feledett játékok.
Ahol
fiad aludt,
huzat járja át a ruhákat.
Most mintha minden lövés
téged hívna.
A nap könnybe zárt.
A telet tél követi –
földbe zárkózott a nyár.
Mirszád* neve
szemeddel betakartan
olykor megjelenik az utcán.
Szegre akasztva lógnak
a szobasivatagban
feledett játékok,
ott pedig, a kertben, az ágyások között,
selyem ruhában,
mint a menyegzőn,
fiad mély álomba
bágyadt.
 
*muzulmán férfi név