Softić, Faiz: Umiranje proleća

Hrđaju godine.
Ko glogov behar kad pocrni
Pod dudom zaboravljen.
Smanjuju se sunce i nebo.
Proljeće gine u ogledalu.
Strah me:
I dijete će poludjeti u kolijevci.
 
Tle tone pod nogama.
Ko će spriječiti da, umjesto
Žute kamenjarke,
Ne niče crna mahovina
U našim zabranima.
 
Vijekovi u svjetlucav prah pretvoreni,
Sabijeni u čahuru.
Sedam nedjelja
Bdijemo nad kelerabinim sjemenom
I dove učimo da nikne iz zemlje
Iz krastave.
 
Imam sijedih od kojih će mi,
Blago meni, suđena pletilja,
Isplesti čarape bijele
I kad udari suhomrazica
Nikad više noge ozepsti mi neće.
 
Vrištim iz glasa –
Ne dam boju obraza,
Ali me niko,
Sem dušmana malih,
Koji će mi ispiti zjenice,
Ne čuje.

Rozsdásodnak az évek.
Mint ahogy az eperfa alatt elfeledett
virágba borult galagonya feketedik.
A nap és az ég is zsugorodik.
Tükörben leli halálát a tavasz.
Félek:
A bölcsőbeli gyerek elméje is elborul.
 
Lábunk alatt süpped a föld.
Ki akadályozza meg, hogy
az anyaföldet
sárga nyúlszapuka helyett
ne fekete moha lepje el.
 
A csillogó porrá vált évszázadok
Hüvelybe sajtoltak.
Hét hete
virrasztunk a karalábé magja felett
És fohászunkkal tanítjuk, a földből,
A szikesből nőjön.
 
Vannak ősz hajszálaim, melyekből,
Szerencsémre, sors adta szövőnőm,
Fehér zoknit sző
Így lábam akkor sem fog vacogni
Ha a száraz tél ideje eljő.
 
Ordítok –
Arcom színét nem adom,
De,
A hitvány démonokon kívül,
Akik szembogaramat kívánják,
Senki sem hall.