Softić, Faiz: Sam na drumu

Svi konaci zatvoreni –
crne reze na vratima.
Paučina preko brava,
nigdje dima, nit laveža,
ni pijetla, kamol pjesme.
Ja na drumu
s neba pao, tražim sebe.
Nigdje traga, ni od vraga.
Zemlja cvili kroz kamenje.
Jedan oblak crn me prati
sve u stopu
ko da će me darivati.
Naprijed idem, a vraćam se!
Sve poznati gorolomi
i hridine razasute po obzorju.
Ja na drumu, sam sa sobom,
čak ni oro da nadleti –
da se čovjek raspameti.
Iz gnijezda napuštenih
sikću zmije i
crvenim jezicima,
polen kupe s miloduha.
Zaliveno zemlja šuti,
dok kroz rebra prebrajana
na mahove sjever puše.
Živjet mi je s uhodama
i sa drumom kroz pustinju
gradit kuću na sred sebe
za izbjeglu sirotinju.

Zárva minden fogadó –
az ajtókon fekete reteszek.
Póhálóba burkoltak a zárak,
füst sehol, kutyaugatás sincs,
kakas sincs, nótaszó még úgy se.
Égből pottyanva
az országútra, önmagamat keresem.
Démonok se járnak erre.
Köveken keresztül jajgat a föld.
Fekete felleg kísér,
nyomomban van,
mintha ajándékot osztogatna.
Előre megyek, de visszatérek!
Szétszórtak az ismerős magaslatok
és bércek a láthatáron.
Egyes egyedül vagyok az országúton,
sehol egy madár –
ez már maga a tudathasadás.
Az elhagyatott fészkekből
kígyók sziszegnek és
piros nyelvükkel
a lestyánról virágport gyűjtenek.
Öntözötten is hallgat a föld,
míg a megszámlált bordákon
időnként északi szél hatol át.
Besúgókkal kell élnem
és a pusztán kereztül vezető úttal
saját magamon építek házat
a menekült szegényeknek.