Kišević, Enes: Hát ez gyönyörű (Pa to je krasno in Hungarian)

Vani su padali pijanci
umjesto snijega.
Bio je siječanj, ili januar?
Ne sjećam se više.
Pozvan u tuđi stan
sjedim u njezinoj sobi bez svjetla,
ona u opasnoj dobi,
a ja poput pijetla,
pričam joj pjesme.
 
Ona se divila:
bedrima, dojkama, kukovima...
Svim svojim sokovima,
ona se divila mojim stihekima,
a ja sam pio vinjak.
I jedino što je znala reći:
- Pa to je krasno.
 
I meni je sve bilo jasno.
I užasno. I strašno. I žao.
 
I sva bih blaga dao
da mi se vrate riječi
što sam joj reko,
ali bilo je već kasno.
 
Ona je ležala pored kamina,
i kao da se kaje,
rumena od vatre vina
plakala je.
 
I ne hoteći, griješila je
milujući jastuk,
misleći pritom da sam vuk
koji će skočiti,
a ja sam bio pozvan,
ako se ne varam,
u ovaj stan tek nešto popiti.
 
I sjedio sam potpuno miran.
Dosada je glodala tišinu.
Vatra se jarcala u kaminu...
A ona je pričala o svojoj mački,
i o ludnici u diskiću,
i o nekom crnom mladiću
koji ima kola i deset milijuna na knjižici...
 
I meni je sad stvarno
sve bilo jasno,
i rekao sam djevojčici:
- Pa to je krasno.
To je, zaista, krasno.
 
I otišao sam padajući
sa snijegom po ulici.
 
A to je, zaista, krasno!

Kinn, hó helyett
a részegek estek.
Fergeteg hava volt, vagy január –

már nem emlékszem.
Idegen lakás
kivilágítatlan szobájában kuporogtam,
a hölgy veszélyes korban
volt, én meg hivalkodva,
szavalatommal ámítottam.
 
Gyönyörködött:
combjaival, melleivel, csípőjével...
Minden nedűjével,
az elmodott sorokban gyönyörködött,
én meg konyakot nyakaltam.
És az egyedüli, amit hangoztatott:
„Hát ez gyönyörű."
 
És számomra minden felfogható volt.
És borzasztó. És riasztó. És szívfacsaró.
 
És megadnék minden drágaságot,
ha visszatérnének azok
az akkor mondodtt sorok,
de már késő volt.
 
A kandalló mellett hevert,
és mintha bánna valamit,
a tűztől bortól kipirult tekintettel
sírt.
 
Akaratlanul is tévedett,
a párnát simogatva
azt hitte, ugrásra
kész farkas vagyok,
de ha érzésem nem csal,
ebbe a lakásba
csak egy italra
voltam hivatalos.
 
És nyugodtan ültem.
Unalom rágta a hallgatást.
A kandallóban izzott a parázs...
Beszélt a macskájáról,
meg a diszkóbeli tébolyról,
meg holmi fekete fiúról,
milliókat érő betétkönyvéről és autójáról...
 
És számomra valóban
minden egyértelmű,
és mondtam a a varázslatos, fiatal fruskának:
„Hát ez gyönyörű.
Ez, tényleg, gyönyörű."
 
És elmentem és a hóesésben,
az utcán én is elestem.
 
És ez, tényleg, gyönyörű!