Mennyire szeretném elmondani ezt a verset
illatozó pórusait
egyenként feltárni
ősi varázslóként
vagy középkori alkimistaként
megérezni a halált
mely szavakból szőtt menyegzői ruhában jő.
A városokban és tágas virágoskertekben
kezemben a megduzzadt körtemellekkel
először ejtettem ki az igét
és az ige megremegett mint nektárban a méh
mint egy versrész
s utána elsötétült
honi erdők sűrűjével elvegyült
késő őszi színekkel ékesült
mint Bosznia
Ezekben a dús földi kertekben
hol halomra hullnak a bogarak
a szenvedély terített asztalán
ebben a tarka tündérországban
hol nyílt lázadás az ige
az ige mely az enyészettől bensőnkig bűvös fátylon halad át
itt ejtettem ki az igét mely az ékes sorokat utálattal fricskázta le
a meztelen vállakról
s csupasz maradt az ige
a sorok között lemeztelenített védtelen teste
annak a teste kit újrateremtett szóval kereteztem
Mennyire szeretnék avitt korhelyként
és lelkes hívőként beszélni
zsoltárénekes szenvedélyével
gladiátor ártatlanságával
kit a kolosszeumban nem a vadállatok téptek szét
hanem hazatértekor vitt szerte a szél
Mennyire szeretnék kiejteni egy szót
egyedül csakis tenéked
mint ahogyan az élet örömei is egyedül a halandóké
szerelem
a vérpadról ismét felemelkedem
én a kivégzett költő
én aki megvetem a költészetet
de hatalmat csalfa hitet és rozsdás ereklyét
követelek tőle az utolsó játszmához
itt vagyok a felismerés házában
bűnöző a saját bűntetteinek mezején
az elmúlt és jövő időben
megtiport szétszórt ereklyék között
szétfarigcsált kopott szótagok között
agyoncsépelt ócska szavakkal
kiáltom:
A halál szavakból szőtt menyegzői ruhában jő
Jer kedvesem oly súlyos vagy agyongyötört lelkem hogyan is visel el
jer kedvesem oly könnyedén egyszerre lebbentél könyvembe
és életembe
jer hogy a leggyönyörűbb csecsebecsékkel ékesítselek
ahogyan csak egy elcsigázott vándor képes
jelenjen meg ebben a versben csodálkozó nyílt tekinteted
s befont hajad koszorúja
mely a szenvedélyek lihegő hadában szénfekete ló
sörényéhez hasonlítható
Úgy éreztem jövendőmondóvá válok
de a látnokság a vers halála
mint izzadt táltos a kimerítő vágta után
istállójába vonul pihenni
és nem érdekli a látnokot hogy ott mit tesz
meg is halhat de az élet kútjából való csillagokra éhez
Kösöntyűt akarok kedvesemnek ajándékozni
őserdőkből valót hol a rímek kígyókként surrannak és magányosak
az asszonáncok és alliterációk
ahol a nagyszerű de együgyű bennszülöttek akár a lepkék
a tűz körül kergetőznek
e képben legendák elevenednek meg e kép örök jelkép
véres
nyálas és csodálatos
mert senki sem tud a tűz közelébe hatolni
s egyesülni vele
játsszatok csak tovább kedves és keserű
feledékeny Prométeuszok
ami előtt térdreborultok
felfűzött karperec mit kedvesem a játékban javasasszonyként
vagy szibillaként
kedvtelésből szór szét
Váteszi palást nélkül
az éjbezárt
kastély magas falához osonok
bent tambura szól
neked fogok énekelni
és boldog leszel
kedvesem
halvány gyertyaláng fényében ékes ruhádban
fogsz táncolni melyet a költészet legszebb szavaiból varrtam
törékeny csípőddel lágyan mozogsz s körülötted
mint virágszirmok tavaszérés idején hullanak a szavak
melyek a szellővel tovatűnnek
akkor eszem vesztem bölcs sámán módjára
helyettem a tamburából csorog a vér
mint kordovai kertek éjfekete rabnőiből
mindennapi kertekből
babiloni függőkertekből
hallom andalító susogó hangját
édes remegésben lelve halálát
s pőrén mutatod magad mikor lehullanak a csalfa szavak
a csalás szavai
és megállsz kipirultan és boldogan
te szavaktól szabadult költemény.
